Jozsef's Journey to Life

Place your Blogs Here
User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 15 Mar 2014, 14:25

Day 156
http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl ... ossag.html

[JTL 156] Írással támogatott tudatosság ön-megbocsátással
Új időket élünk - nem kell guru, mester, vallás - sem cucc, sem sanyargás vagy sóvárgás - a legjobb az önmegbocsátás s ezáltal könnyen leleplezhető s meghaladható az összes kifogás!

Folytatom, ahol a legutóbbi írásomban abbahagytam.

Amikor a vágy elsöpör, látszólag vagy tényleg képtelenség megvalósítani és ez a hiányérzet lelki fájdalommá, sóvárgássá, egyfajta depresszióvá halmozódott hangulattá növekedve nemcsak, hogy befolyásolja, de eluralja életünk.
Mindeközben ezeknek a tapasztalása annyira leköt, elönt, betölt, befolyásol, visz, hogy nem vesszük észre, hogy már-már nem is önmagunk vagyunk s még ha esetleg látjuk is a kiutat, az megvalósíthatatlan vagy túl távoli.

Ez esetben az írás a legkézenfekvőbb, az lehoz, lelassít, tudatossá tesz - ha őszintén írjuk, persze...

Legközelebb írok arról, mit lehetne tenni akkor, amikor eldöntöm, hogy írok s mégsem megy - amikor belső falak, ellenállások, folyamatos, hirtelen feljövő elfoglaltságok miatt a valóság az lesz, hogy ellenben azzal, hogy akarnék ugyan írni: nem megy.

Most, hogy a lovak közé csapjunk, miről is fejtegetek gyakorlatban, a fenti dőlt betűs konkrét példát hozok fel, hogyan is használható az önmegbocsátás a tudatosságra, a realizációra, az önmagunkat nem támogató minták felismerésére, bejelölésére, keletkezésük és automatizmusuk felismerésére, hogy a gyakorlatban haladjunk afele, hogy ezt, ami nyilván nem támogató abbahagyjuk s valóban megváltozzunk.

JÓVAL az elejéről kezdem, nem túl nagy mélységekben, csak miheztartás végett belenyitok kapukba:

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elképzeléseim, szkepticizmusom, előítéletem vagy elvárásom legyen az önmegbocsátásról, mint tudatosítási módszer, ahelyett, hogy gyakorlatban megtapasztalnám, kipróbálnám, mielőtt elítélem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy a hangulatokat, kedveket, érzelmeket fontosnak definiáljam az életemben, fontosabbnak, mint a valóságos tényeket, a józan "paraszti" észt és az ok-okozati összefüggések belátását.

Azért írom úgy, hogy "elfogadtam és megengedtem", mert ezáltal is tudatosítom, hogy ÉN vagyok a felelős, ahogy én váltam ezzé, amit belátok, most hogy csinálom s nem őszinte - azért is ÉN vagyok a felelős, hogy abbahagyjam, megváltoztassam - nem a kormány, nem a szomszéd, nem a csajom, arra fókuszálok, amit én meg tudok tenni s azt tudatosítom, hogy hogyan is jutottam ide.

Általánostól haladok a konkrét fele - lehet, hogy elsőre nem látom át, ezért eleinte egyfajta akarat:

"Megbocsátom, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a negatív érzéseket megengedjem magamban, akkor is ha nem jó nekem."

Aztán akkor kinyílhat belül, hogy mik is azok és haladok befele - miközben jelen vagyok, miközben szóról szóra tudatában vagyok - hiszen írom.

Aztán belátom, egyik negatív érzelem, a féltékenység mondjuk, akkor azt bocsátom meg, hogy engedtem és nem is értem, nem tudom leállítani, ki fele, miért, stb...
Fontos, hogy én magamnak bocsátok meg, nem a szomszédnak - az, hogy én hogyan tapasztalok, azért nem mást okolok, hanem felelősséget vállalok az érzelmeimért, gondolataimért is, hiszen az is az én territóriumom, nem a szomszédé.

Lehet mondani is, az is fontos - ahogy mondom, a hangerő, hangsúly, stabilitás szintén visszajelzés és az is valóság - de az írás nagyon támogató - ez a szentháromság:
írás, kimondás, cselekvés.
Amikor ugyanazok a szavak vannak a fejemben, a számon és a tettemben, akkor a szavaim erővé válnak, valóságformáló teremtéssé - ezt is támogatja ez a módszer. Tehát.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak annyira tudatosnak lenni, hogy lássam, halljam a gondolataim s gyakran annyira eggyé válván a gondolataimmal fel se tűnnek, mert a gondolatok által, a gondolatokként létezem s eközben nem realizálván azok korlátait, önmagam börtönét.
Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy attól vagyok ember, hogy érzelmeim, gondolataim, vágyaim, hangulataim vannak s ha valaki azt írja, mondja, javasolja, hogy ezeket hagyjam abba úgy érezzem, önmagamtól, emberi mivoltomtól kér megválni, amit képtelennek definiálok.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam azt a kiszolgáltatottságot, automatizmust, öntudatlanságot, amit azáltal engedek meg magamban, hogy jogot adok az érzelmeim, hangulataim, gondolataimra való reagálásom által arra, hogy ne legyek állandóan ÉN ITT, JELEN.
Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre/láttam/realizáltam, hogy a gondolatok automatikusan jönnek, s nem ÉN gondolok, hanem ÉN ELFOGADOM a gondolatokat és ÉN REAGÁLOK rájuk.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem engedtem bevallani magamnak, hogy ADDIKT vagyok a saját gondolataimra, azokra való automatikus reakciókra, amit nemes egyszerűséggel bármikor be tudnék bizonyítani magamnak, ha egyszerűen eldönteném, hogy most ne legyen több gondolat mondjuk egy napig és belátnám, hogy JELENTÉKTELEN, mit döntök el ezzel kapcsolatban, mert a GONDolatok jönnek maguktól és az még hagyján, de én automatikusan rájuk figyelek, reagálok rájuk, valójában megváltozom tőlük sőt azt teszem közvetve vagy közvetlenül.
Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeltem, hogy gondolatok, gondolkodás nélkül zombi vagyok, értelemtől és intelligenciától mentes, s sosem vettem észre, hogy a gondolataim felett nincs hatalmam, nem látom, hogy honnan jönnek, hogyan és miért teremtődnek és hogyan, hova távoznak és ezt sosem kérdőjeleztem meg.
Megbocsátom magamnak, hogy azt képzelem, hogy amit gondolok, az én vagyok, az vagyok és bízok a gondolatban és azt teszem egyes szám első személyben, ami gondolatot tapasztalok és annyira belemegyek az élménybe a gondolat hatására, hogy nem veszem észre, hogy minden egyes gondolattal a jelen létező fizikai valósággal párhuzamosan, attól elszakadva, egyfajta kvantum-virtuális valóságban létezem, mely sokkal gyorsabbnak tűnik és látszólag következményektől mentesnek.
Megbocsátom magamnak, hogy valakiről vagy valamiről gondolkodván azt higgyem, ahogy és amit gondolok és azt képzeljem, hogy az valóban én vagyok és az vagyok és arról, akiről amit gondolok, hogy az valóban úgy van, megkérdőjelezés nélkül.
Megbocsátom magamnak, hogy nem jöttem rá, hogy az elmémben gyorsan mozogva a valóságban csak reagálok, nem vagyok az irányítóelv, s az, hogy valakiről úgy gondolkodom, hogy "ő kell nekem, hiányzik", az pusztán egy automatikus mechanizmus, melyet úgy hinni, hogy az én vagyok itt és most pusztán merő képzelgés.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a vágy a gondolatokból ered, a gondolatok által gerjesztett energiából, az általam gondolatokra reagált másik gondolatok automatikus elfogadásából, a gondolatok által keletkezett energiákból keletkező érzésekből, hangulatokból, érzelmekből gyűlik össze az egyszerű felhalmozódás matematikai képlete alapján, ami az 1+1=2.
Megbocsátom magamnak, hogy gondolatok által sugallt "én vagyok" típusú definíciókkal határozzam meg(valójában határozzam BE/LE), hogy ki vagyok.
Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy "én ragaszkodó típus vagyok" és ez alapján úgy definiáljam, hogy én ragaszkodok dolgokhoz, emberekhez, s a ragaszkodáson azt értvén, hogy úgy definiáljam, hogy a ragaszkodásom tárgya felé vonzódásom van, annak megélésének hiányában hiányérzetem legyen, vágyódó gondolatok, érzelmek támadjanak bennem és ezekre úgy reagálván, hogy "ez vagyok én", ragaszkodjak valójában ahhoz a szokáshoz, hogy feltételekhez kötöm, ki vagyok és milyen s ezeknek a feltételeknek a hiányában úgy definiáljam, hogy szükségem van ezekre a feltételekre, mint tapasztalás, hogy az legyek, akinek definiálom magam, akinek képzelem magam lenni s nem veszem észre, hogy az egész a fejben keletkezik, dől el és terel olyan irányba, hogy aki valójában vagyok, állandótlan, annyira feltételekhez kötött, hogy a fizikai valóságban én szinte pusztán csak "azok a bizonyos feltételek" vagyok.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem lassultam le belül annyira, hogy a testemre, a lélegzetemre tudatosulva realizáljam a gondolatok eredetét, kifejezetten azokat a típusúakat, amik az "én vagyok", amelyek által elfogadom ön-programozásom, személyiségmátrixom, automatizmusom, korlátom, elkülönülésem anélkül, hogy megkérdőjelezném, megérteném vagy következményeire valóban kiváncsivá lennék.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a tényt, hogy a gondolataimra nem emlékszem, azok folyamatát, egymással való kapcsolatát nem látom s ellenállván az írásnak jöhetek azzal a kifogással, hogy "az írás nem az én módszerem", ahelyett, hogy belátnám - ha minden gondolatom leírnám:

belátnám, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek általában
megérteném, miért is jön adott valóság hatására bizonyos gondolat-minta-sorozat
nagyon sokukról szinte elsőre látnám az értelmetlenségét, a valóságtól való teljesen elkülönültségét
azt, hogy minden gondolatnak van előzménye és következménye s ezeket elfogadván egyfajta örökös ismétlésbe kárhozom magam.
legmélyén minden egyes gondolat kiindulópontja egy bizonyos, abszolút specifikus félelem
azáltal, ha ezt a konkrét félelmet úgy, ahogy valóban van le tudnám írni - keletkezését, okát, következményét: már félúton lennék a meghaladáshoz
nem csak "rólam" van szó, a többiekről is, az egész világról, ezért ha minden más zuhan, ez motiválhat

Egyfajta új szlenget hallani, melyben a mániákus gondolat-pörgetést "KATTOGÁS"-nak hívjuk, ezzel is jelezvén, hogy nem egy a valósággal harmóniában való létezést jellemzünk, hanem egyfajta gépies, robotikus feldolgozást, reagálást, gyakorlatilag nullák s egyesek által felépített adat- s információillesztés alapján történő mechanizmus, mellyel a kiindulópontunkat, mint félelem próbáljuk meghaladni anélkül, hogy realizálnák, pont azt fokozzuk általa, amit el szeretnénk kerülni.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha gondolkodom, nem vagyok jelen, egy olyan valóságban vagyok, melyben csak én létezem, amit azért fejlesztettem ki, mert azt hittem, anélkül nem tudnék normális, rendes, hatékony, élvezhető életet élni s azzá válván most, amíg nem hagyom abba, nem látom be, hogy milyen szinten lassítom és lehetetlenítem el a valódi szabadság megélését és kifejezését.

Konkrétan a kattogásokra:

1 - "ragaszkodó típus vagyok"

Megérthető, hogy ez pusztán egy automatikus gondolat - ezt hajtogatni, miközben szenvedek: pusztán egy kifogás arra, hogy félek saját félelmem megismerni s valóban belátni, mivé is váltam.

Meg kell érteni, amikor az ember elkezdi ezt a módszert, igencsak durva dolgok fognak jönni - de ez természetes - a legelején helyre kell tenni, hogy ezek nem most keletkeznek, teremtődnek, hanem ezek mindig is az agyunkba voltak, ez csak egy szinttel lejjebbi én-képünk, amit most kezdünk felfedezni.

A tudat szintjeit kezdik a "tud"-ományban is kapizsgálni, de eltelik még pár év, mire maguk a "tudó"-sok is megfelelő tudatosságot hoznak ahhoz, hogy valóban megismerjék az embert, mint teremtményt, teremtőt, mint magát a teremtést egyben és egyenlőként a fizikai megnyilvánulásunkkal.

Tehát felismerni, hogy egy energia-addikt, függő, gyáva, mániákus, kényszeres skizofrén bújik a gondolataink mögött nem baj - a legeslegfontosabb, hogy ne ítéljünk - az elmével már kialakított kapcsolatunkban természetes "én"-né vált, hogy önmagunkat is ítéljük, arra is reagáljunk mivel is? Másik gondolatokkal, érzelmekkel, reakciókkal, aminek pusztán annyi következménye lesz, hogy addig sem haladunk a valóságban, mert önmagunkkal harcolunk s tovább süllyedünk gondolataink által teremtett mocsárban.

Tehát itt az ön-javító kijelentéseket is behozzuk:

Amikor és ahogyan én elítélem magam, azt gondolom, hogy micsoda szörnyűség vagyok, mennyire szerencsétlen, szánalmas és önző, realizálom, hogy tán mindig is így volt, csak sosem láttam ilyen direktben, sosem mertem szembenézni vele és felismerni úgy, hogy többé ne felejtsem el - ilyenkor lélegzek, fókuszálok a fizikai jelenlétre, a saját testemre, mint fizikai tudatállapot és bízok magamban, belégzés, tart, kilégzés, tart.
Amikor és ahogyan túláradó gondolatfolyamok, érzelmi, hangulati reakciók hullámoznak át rajtam tudatosodás közben, jelen maradok, megfigyelem, de nem ítélem, nem veszek részt benne, vagy ha mégis, azonnal megmozdítom picit a testem valamelyik részletét s lélegzem, áthelyezem fókuszom az agymenésből a valóságba, realizálván a legeslegnagyobb ajándékot, a saját testem, mint stabilitás, ami, aki folyon ITT van, lélegzik és feltétel nélkül támogatja az ÉLETem.


Itt fontos, hogy "amikor és ahogyan" - azaz a konkrét helyzet megragadása, amit át-"programozunk".

Ezt szintén sokat fogom "használni"...
Fontos, hogy "én" - azaz a konkrét szituációban, amikor én vagyok benne.
Nem kell törődni az egó-parától, az éntelenség magasztalása butaságból, az odébb van - most egy stabil én-tapasztalás szükséges - aztán azt "én" fogom átformálni, nem kell éntelenség itt - az terelés.
Tehát az ént, az egót fogjuk most közvetlenül dolgozni. Ez hatékony, de sokkal intenzívebb.

Már van beidegződött program - nekem is van még sok - például azok a nők, akiket gyerekkoromtól kezdve úgy definiáltam, hogy "meseszép" - néha még mindig ha beszélnek hozzám, előjön egyfajta "béna, suta kisfiú" dolog, de már nem mindig - amikor nem indul be a program, a félelem alapú polaritás, vágy stb - a sok hülye gondolat, ahog cikázik bennem, nem is vagyok jelen, ő meg lehet, hogy valóban kommunikálni akar velem, én meg elszállok - s nem is biztos, hogy "akar valamit"(társkeresősen), lehet, pusztán, mint ember az emberrel kommunikálna. Szóval ez csak egy példa - de ahogy látom, megállítom - de ahhoz, hogy ezeket lássam, nem szégyellem, le kellett írnom - de beláttam, máshogy nekem nem ment - de én, aki vagyok, aki akarok lenni, nekem fontos, hogy embernek lássak mindenkit, ne szexuális tárgynak, tehát megteszem mindazt, amit megtehetek - nincs kifogás - még ha páran félkegyelműnek is tekintenek, hogy az agyamat nem tartom meg a fejemben, hanem kirakom ide a blogra. Nem akarom eltitkolni inkább meg akarok változni,ezért teszem is.

Persze, ha 5 évig csak írok valamiről s ha elolvassa valaki és látja, hogy "na ez, csak vizet prédikál, de bort iszik", akkor is tisztább: s esetleg reflektálhat, hogy "hé, Tala, azt írtad, ezt akarod, holott nem ezt éled" - s lehet, hogy tényleg - nincs sunnyogás.
Szerintem ez kéne alap legyen a felelős élethez - mindenki retteg, hogy a kormány s mások belelátnak a privát életünkbe - ha mindenki tisztelné a gyakorlatban a másikat, ez nem lenne - ezért eldöntöttem, megváltozok olyanná, hogy bárkinek a szemébe bele tudjak nézni, akár ha a legeslegintimebb életem is nyilvánosságra kerül, ne legyen szégyellnivalóm, sőt az élő példája legyek az integritásnak, a valódi ÉLETnek.

Ez persze tűnhet arcoskodásnak, de aki ugyanezt nem teszi meg, az eleve maradjon csendbe s foglalkozzon a saját integritásával.
Tehát ez egy folyamat, évekig tart, de gyümölcsöző, amikor nyilvánvaló, hogy hasznos, hatásos, amikor mások is csinálják rendesen, nekik is támogató, akkor az egy újabb lehetőség a saját s mások támogatására, ha mindezt megosztja az ember.

Nem kell kemény kiképzőtiszt hozzáállás önmagunkkal szemben, ez nagyon új lesz, eleinte nehéz, amíg nem ez lesz az alaptermészet, de utána minden egyértelműbb lesz. Könnyebb, fájdalommentesebb? Azt nem hiszem - de a zavarodottság, az önbizalomhiány, az elveszettség, céltalanság és a szokások és sunnyogások egész hamar minimalizálódnak.

De ettől valódi transzcendes a dolog, meghaladni mindazt, ami nem a valódi ÉLET nyilvánvalóan nem könnyű, nincs rá általános recept, hogy aszongya az öreg, hogy "na, százezer mantrikus leborulás" vagy "húszezer térdeplő miatyánk" - az robot - nem fog menni, pusztán a már meglévő elme-tudat-program-rendszert használja, hogy uralja az érzéseket, de 1-5-10-20 év után belátható, hogy az ember már nem gyarapszik - ha őszinték merünk lenni magunkhoz. Az is nehéz, de eldöntés kérdése.
Aztán írni kell, mással megosztani, olyan, aki ezen már átment és támogatni tud önérdek nélkül.
Ezért ajánlom minden hozzászólásommal a Desteni csoportot, nem poénból - bár én csak magam tudom mutatni, mint valódi referencia, s bár azzal kezdtem, hogy nem guru-skodom, de valóban én is, mint az összes Desteni-csoportban publikáló ember is csak az ajtót tudja megmutatni az őszinteség, egyenlőség, valóság irányába, mindenkinek saját magának kell belépnie.

A legutolsó, szintén fontos része ennek a módszernek, az elhatározás - irányt ad.

Elhatározom, hogy nem fogadom el magamban a negatív érzelmek által eluralkodó depressziót.
Elhatározom, hogy megértem mi is történik a fejemben, amikor érzelmi hullámokba keveredem, ami által képtelenné válok élvezni az életet és afele haladni, ami nekem és másoknak is támogató.
Elhatározom, hogy kutatom, felfedezem a gondolaton túli létezést, a nem definiált átélést s cselekvést, anélkül, hogy elítélném magam.

Ezzel akaratom stabilizálom - leírom, egyfajta forgatókönyv ez, nem ez a megoldás, de amikor jönnek a hullámok, segít, van egy terv, amire emlékszem - nem ragad el a tapasztalás s támogat abban, hogy valóban magam legyek az életem irányítóelve, ne az események sodorjanak jobbra-balra.

Lehet úgy tekiteni, mint az elménk egyfajta széttöredezett(fragmentált) adattároló-ra kötött számítógép, s ebben három dimenzióra estünk szét:

A múltra, amit önmegbocsátással tudatosítok;
A jelenre, amit ön-javító kijelentésekkel átalakítok;
A jövőre, amit az ön-elhatározó kijelentésekkel az előző kettővel harmóniában kitűzök, mint irány.

Ennek eredményeképpen mellékesen csökkenni kezd, majd megszűnik az az érzet, hogy én, mint a kis ember, a tér s idő végtelenjében, ebben a hatalmas univerzumban leledzem, s minden, aki voltam, vagyok s leszek egyesül az ITTlétben, a jelenlétben, amelyben belátom az egészet.

Ez is nagyon fontos, hogy a számtalan, gyors, fényérzetű gondolatok, energiacikázások is nagyon alacsonyrendű - amint VALÓBAN lelassulok belül - egyre jobban rálátok, hogy az elme nagyon lassú szerkezet - csak amikor arra hangolódok tűnik gyorsnak.
Az igazi, nem definiált, valódi tudatosság, ami ennek a módszernek a következménye sokkal, de sokkal "gyorsabb" - nem is lehet a duális elme-rendszerben ezt jellemezni.

Mielőtt belép a tudatomba a gondolat, a félelem csírája, a korlátoltság, leállítom(magam) és korrigálom tudatosságom s tettem - megelőzvén a függve létezés keletkezését.

Egyfajta belső tér alakul ki, ami nem definiált, ezért határtalan, mivel folyton jelen vagyok, sokkal többre emlékszem, bízok magamban, merek megnyílni és befogadni, elfogadni és elengedni, stb...



Többen kérdezték már, minek ez a mániákusságra hasonlító, már-már vallásosnak tűnő irdatlan mennyiségű megbocsátás, miért nem csak simám megbocsátok magamnak egyszer s mindenkorra s élek, mint hal a vízben...
Amíg megfelelően nem alkalmazzák ezt a módszert, ami a valódi megértés esélyét hordozza: tán nem értik a lényegét...
Sokmindent kipróbálva arra jutottam, az elme, ami teljesen átitaja lényünket meghaladását nem lehet félvállról venni, "ez nem egy egy hétvégi jógakurzus" - s egyszer az ember valóban belátja micsoda embertelen korlát is a saját elménk, amit saját magunk tartunk fenn, kézenfekvő az, hogy ebből kikászálódjunk - s amikor valóban, állandóan, természetesen teszünk is ezért, csak az konstatálja, hogy valóban megértettük mi is az elme s milyen szinten akadályoz a valódi élet, szabadság megélésében.
Bármennyire is okosnak érezzük bizonyos gondolatainkat - azokon túl van az igazán megismerő tapasztalás - ez is józan paraszti ésszel megérthető - egy jó szex közben, egy finom ételt harapva nem az agyunk jár azon, hogy "hmm de jó is ez" - vagy ha igen, akkor az már nem a valóság, csak az elme-tükör - s igazán átélni elme nélkül lehet, gond-ola nélkül úszni a pillanatban.

Szintén könnyen megismerhető az a tény is, hogy ha gondolati alapon "élünk meg"-"reagálunk le" valamit, pozitív vagy negatív irányból, akkor az, ha nincs már ott az élmény, a polaritás, nem gyarapszunk attól az élménytől, újra kell a reakció-gondolat-ítélet(s az arra reagáló energia-élmény) s ha legközelebb nem tudjuk megismételni a ráragadásból következő belső elkülönülést, ítéletet, akkor hiányozni fog, ahelyett, hogy megbecsültük volna és nem-ragaszkodva mennénk tovább az életünkkel, a következő pillanattal.

A valódi szabadság persze nem sokat jelent, amíg egy ilyen zárt rendszerben vagyunk, mint az emberi civilizáció, ahol másokra is kihat a következménye tettünknek, még ha nem is vagyunk tudatában(pénzrendszer például), tehát egyenlőre az egyéni úton járjunk rendesen, s amikor stabilak maradunk - valóban stabilak - nem impulzusok jönnek, amikre reagálunk (például "véletlenül híjjj de berúgtam, ilyenkor kissé állat vagyok, ezt gyakran nem kéne, de néha belefér") szintén megvizsgálandó, miért is kell ez az élmény, miért is igazolom szükségét és mik a valódi következményei - másokra is, nemcsak magunkra, sőt akár az egész emberiségre, a világra.
Persze mindent a maga idejében, először az alapok s a stabilitás!

Régen én is azt képzeltem, az állandóság, konzisztencia, stabilitás maga a robotikus zombi-lét, s valójában egy kifogás volt arra, hogy öntudatomnál legyek mindig, vagy ha nem megy, akkor megváltozzak olyanná, hogy lehessen. Most már látom, ezek kifogások voltak, hogy ne kelljen szembenézni a ténnyel, hogy arra szállok, amerre a szél fúj s igen gyakran írva lassan, de biztosan valóban változom.

Az is kifogás, hogy "azért kell néha kiengedni a gőzd, fűvel, fával, piával, adrenalinnal, mert a valóság túl intenzív, már annyira tudatossá válok, hogy mi van, hogy le kell tompítani" - ezzel is találkozni gyakran miközben valójában nem ismerjük be, hogy vannak energiák bennünk, amiket nem is értünk hogy teremtjük a gondolatokkal, érzelmekkel s ezek sugallnak, irányítanak s olyanokra vetetjük rá magunkat ezek által, hogy az elme-tudat-rendszerük energetikai öko-háztartását egyensúlyba tartsuk. Miközben azzal azonosulva, saját magunk válunk önmagunk "Mátrix"-ának ügynökeivé - s ami belül, az van kívül is, lásd úgynevezett "civilizáció", ahol kb több, mint egymilliárd ember kb éhhalál poklában leledzik s nem azért, mert nem lenne elég étel vagy pénz rá, hogy legalább egyenek - hanem, mert ugyanazok minták vannak kívül is, mint a saját elménkben, amikkel azért nem tudunk gyakorlatban megoldást teremteni, mert önmagunk elméjét sem ismerjük, tudjuk irányítani, változtatni.

Tehát minden hibáztatás, kifogás, korlát egy-egy ajándék, amit áttranszformálhatjuk színtiszta gyakorlati tudatossággá, csak rajtunk múlik!
Mindeközben nem kell extremizmus, fundamentalizmus csak szorgalom, őszinteség és kellő humorérzék, hogy tudjunk néha nevetni saját magunkon, hogy mit is csinálunk, ha-ha-ha-ha-ha!





Ahogy szinte minden írásomban, most is javaslom ezeket az oldalakat, ahonnan én is "tanultam" ezeket - annak, aki tud angolul(egyedül kevés vagyok ezeket fordítani magyarra, pedig hasznos lenne):

http://lite.desteniiprocess.com
http://eqafe.com
http://desteni.org

De van egy Facebook csoport, ahova ilyesmiket osztunk meg, egyenlőre igen kevesen:

https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/

Mára ennyi, "jó" napot!
- See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl ... 15YeP.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 19 Mar 2014, 01:55

http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl ... asnak.html
Day 157
Arról írok ma, amikor önismereti célból eldöntöm, hogy írok - egyfajta terápiaként arról, amivel problémám van az életemben s hiába, hogy úgy döntöttem, mégsem írok.

Megjegyzem, itt nem igazán a "kedves naplóm, ma sütött a nap és rámmosolygott egy szép lány" típusú írásra értem, s nem is a bárminemű egyéb tevékenységhez szükséges (például szakmai blog, regény stb) írásra értem, hanem amikor látom magamban, hogy nem olyan és az vagyok, aki "tetszik", akiként akár vállalnám az "örökkévalóságon át" a létezést, például mondjuk hazudtam a páromnak és tudom, hogy ha rájönne, hogy hazudtam, akkor csúnya következményei lennének, mondjuk arról, hogy flörtöltem valakivel. Nem a flört a baj, hanem esetleg annak megszegése, amiben a párommal állapodtam meg(ha megállapodtam: - ez csak egy példa, ami könnyen beláthatóan nem "szép", de akármi, egy beakadás, lustaság, addikció, mások feszültségét nem tudom kezelni stb).

Vagy amikor este fáradtan frusztrál az, ami holnap vár s szorongok, ezért telezabálom magam, mert a zabálás pillanatában az egy "jó érzés" s az kompenzálja a belső "rosszat" s ezáltal nem egészségesen élek s nem is találok kiutat a rossz élményből közben.

Vagy bárminemű "depresszió", önbizalomhiány, fóbia, addikció, amit felismertem, hogy nem jó, s nem megy csak úgy megváltozni.
(Persze BÁRMIRE lehet alkalmazni ezeket a módszereket, még alkotói válság szindrómában is, akármire, de itt és most a lelki szenvedésre fókuszálok, azon keresztül nyilvánvalóbb).

Előző írásomban kifejtettem MIÉRT is javaslom ez esetben az írást, egyszerűen, mondatokban, őszintén magamhoz, hogy ne a fejemben körözzenek a reakciók a bajomra, hanem előttem legyen és képes legyek tiszta fejjel magam előtt látni, mit is kell megoldanom.

Amint eldöntöm, hogy írok például egy igen problematikus dologról az életemben, előjöhet egyfajta tudatalatti ellenállás - mindenféle dolog előjön, teljesen mindegy micsoda, a lényeg, hogy a következménye az, hogy nem írok épp most, ma.

Valami eszembe jut, ami most épp fontosabbnak tűnik - s aközben, hogy az eszembe jut, már nem is tűnik annyira problematikusnak, amiről írnék, hiszen most épp mással foglalkozom, például, ami szórakoztatóbb, mondjuk egy film megnézése vagy számítógépjáték vagy akár enni egy finomat, takarítani, kimenni bohóckodni a barátokkal stb.

Aztán egy másik szint, amikor fizikai szinten nyilvánul meg az ellenállás - fáradság, fásultság, álmosság, kényelmetlenség, feszültség, éhség, akár fejfájás vagy csak szimplán egyfajta megnevezhetetlen kényelmetlenség.

Ekkor persze mérlegelni érdemes valóban van fontosabb-e, valóban fáradt-beteg vagyok-e, de ilyen esetben jó eséllyel tudatalatti ellenállás megnyilvánulásával nézünk szembe.

Nem biztos, hogy mindenkinek van ilyen, sokmindentől függ, például nekem, amikor egy problémás kapcsolaton voltam túl és az agyamban cikáztak a gondolatok, jöttek a pozitív/negatív érzelmek, többször, hetekig elodáztam, hogy leüljek és mindent kiírva, magam elé "téve" realizáljam mi is van bennem valójában, ami elkerülhetetlen volt a hatékony, minden résztvevő számára a legjobb megoldáshoz. Felváltva menekültem volna a kapcsolatból és benne maradva meg akartam javítani, de egyik sem ment és ez egy ideig fokozódott s ezek az élmények közepette akartam ugyan írni, de nem mindig ment, ha ment is, elítéltem azt, amit leírtam, még a saját őszinte írásomnak sem hittem, s jó párszor le kellett írni(ami fele ellenállásom volt, tehát ez hónapokig tartott), mire bejusson az agyamba, mit is kell tennem, miközben igencsak kellemetlenül éreztem magam...Még a józan paraszti észnek is ellenálltam, nyilvánvaló: nem voltam a józan eszemnél, mert a sok GONDolattól megőrültem kicsit:)

Döbbenetes felismerni, hogy ezek a tudatalatti ellenállások annyira részesei a személyiségünknek, annak, akik vagyunk, hogy amíg nem határozunk el egyfajta fegyelmet, szorgalmat lehet, hogy nem is realizáljuk, milyen szinten elfogadjuk azt, akik ma vagyunk. Persze ez akkor releváns, ha közben időnként továbbra is szenvedünk.

Aztán jönnek a gondolati kompromisszumok - "nem is olyan rossz az életem", "vannak jó pillanatok", "ilyen az élet, egyszer fenn, egyszer lenn", "másnak sokkal rosszabb", "az írás túl sok idő", "van fontosabb dolgom is", "majd megváltoznak a dolgok, csak akarni kell", "várok, a másik mikor realizálja már, hogy ő a hibás" stb...

Ezeket is érdemes leírni, mert szintén döbbenetes, mennyire képesek vagyunk tűrni olyan tudatállapotokat, amikben nem érezzük jól magunk s pár ilyen gondolatciklus jön és ezekre reagálva egy darabig már nem is tűnik annyira rossznak.

Főleg akkor van ez, amikor egy olyan aspektusunkról kellene írni, amiben érezzük, hogy nem jól csináljuk a dolgokat - például az előzőleg is említett sóvárgó, depressziós vágyódás valaki- vagy csak valami- irányába.

Például volt egy kapcsolatom, aminek úgy lett vége, hogy rosszul éreztem magam s nem is tudtam pontosan miért azon túl, hogy "nagyon akartam, hogy jó legyen és katasztrófában végződőtt".

Fejemben főként a másik hibáztatásával kapcsolatos gondolatok versenyeztek az önmagamat becsmérlő kijelentésekkel, miközben az életemben stagnáltam, a nekem fontos projektekkel nem haladtam, szociálisan is visszavonultam és általában elfelejtettem a humor bárminemű formáját.

Le akartam ülni írni, de aztán éppen kijött egy új, legjobb grafikával rendelkező lövöldözős játék, amit végigjátszva azok a gondatok jöttek, hogy "ez után tényleg írok", de aztán pont megjelent egy másik játék, amire régóta vártam s az izgalom, a vágy, hogy abba fejestugorva eltereljem figyelmem a problémáimról erősebb volt.

Amit nem vettem figyelembe, hogy azáltal, hogy tudtam mit kéne tegyek, hogy jobb legyen s nem azt választottam, az, mint egyfajta választás s annak eredménye is énem részévé vált.

Elfogadtam a látszólag "könnyebb utat", aminek egyetlen következménye volt: újra ugyanaz a választás jött - játék vége, írnom kell, itt egy új játék, itt és most mit választok?

Aztán egy pár ilyen után felhalmozódott az önítéletből eredő energia: tudom mit kéne választani, mégsem azt választom, ezért elítéltem magam, de mégis azt tettem - ezzel is bizonyítván, hogy önmagam látszólagos "választási pontjaiban" nem is én választok, hanem pusztán a múltbéli felhalmozódásom determinálja, ma mit fogok tenni.

Aztán kellő frusztráció felgyülemlése után az írást választottam, s egy ültő helyemben 5 oldalt írtam, mint amikor felborítok egy hordót tele vízzel s csak ömlik kifele...

Ez jól esett, de megoldásról nem írtam, olyan mélyre nem jutottam, s megítéltem, hogy "kiönteni a feszültséget"(ami abból eredt, hogy nem írtam, de most, hogy írtam az a feszültség elmúlt) jó volt, aztán mivel ez a feszültség kellett, hogy írjak - megint nem írtam egy darabig és ugyanazok az "életciklusok" játszódtak le.

Számtalan ilyen "Mormoták napja c. film-szerű jelenetet" megélvén lassan, de biztosan rájöttem, mindenfajta ellenállás belül halmozódik, azokkal szembenézés is, minden valójában ebből ál.

Az egész valóság semmi más, mint ez az egyszerű egyenlet, hogy 1+1=2.

Tehát minden apró tett, amivel az agymenésem, kattogásom, depresszióm, skizofréniám leállítása irányában teszek, az halmozódik.

Ugyanígy minden agyi szenvedésem elfogadása és megengedése is halmozódik, mint ahogy minden egyes gondolatminta, arra történő reakcióm, hangulatom és érzésem megtörténte és halmozódik.

A szokások így alakulnak ki, aztán ezt megítélve, mintegy megfigyelve és definiálva meghatározom kinek "képzelem magam" - akár függetlenül is attól, hogy valójában mit teszek - s minden felhalmozódik.

Tehát az ellenállással kapcsolatban, amikor önismeret szükségeltetik ezt kell megérteni, hogy ha megélem, egyszer úgyis lesz egy pont, amikor már aztán tényleg a sarkamra kell álljak és NEM-et mondani a hülye gondolatoknak, a negatív érzelmeknek - vagy azok fognak automatizálódni, személyiségem szó, gondolati, érzelmi, fizikai reakciós rétegeiként leülepedni és azzá válok amit elfogadok és megengedek.

Kellő önreflexióval, akarattal és tudatossággal ezeket az ellenállásokat is meg lehet ismerni, módszereket kipróbálni, hogy igenis szembenézzek ezekkel, mint saját magam és felelősséget vállaljak azért, aki vagyok.

Gyakorlatiasság hasznos ilyenkor - ha fáradt vagyok, felkelek, sétálok egyet a levegőn, eszek egy almát, megmosom az arcom, iszok egy kávét/teát és leülök és írok.

Nekem évekbe telt, mire eljutottam oda, hogy elkezdjen a természetemmé válni, hogy csak úgy leülök és írok - mert folyamatosan beláttam, ez hasznos és támogató, stabilizáló és gyakorlati megoldásokhoz segítő.

De nagyon megérte - s bár a helyesírásom még nem tökéletes - a szavak folynak belőlem, amikor úgy döntök - s néha még mindig van ellenállás.

Például kifejezetten erős ellenállás szokott jönni a Desteni I Process kurzusok házi feladatainak elkészítésével kapcsolatban - most éppen az Agreement Course(Megállapodás tanfolyam - önmagammal s partnerrel hogyan lehet valóban megállapodni és stabilnak maradni) kapcsán.

Olyan szinten megyek le önmagam megismerésében, amit máshol sosem "kellett" - a hibáimról, erősségeimről, a személyiségem alappilléreiről, azokat felépítő szavakról s azok kapcsolatáról szólnak a "feladatok", amik általában azzal járnak, hogy felismerem bizonyos korlátaim, félelmeim, önérdekembe vetett hitem, amikkel aztán már közvetlenül látván nyilvánvaló, hogy meg kell változzak, fel kell adjam, s ezeket még ha tudatosan akarom és teszem is - tudat alatt szokott ellenállás jönni.

Ez nem szégyen, ez is része a folyamatnak, a sötét, mélyen megbúvó ajtókat, amiknek nagyrészét még gyerekkorunkba zártunk be, bátorság lassan, tudatosan feltárni és megvilágítani mi is az oka, hogy így maradtam.

Vannak bizonyos módszerek, például a tudattágító szerek, transzok, sokkterápiák, melyek által az ember úgy érezheti, hogy szembenéz a félelmekkel, korlátokkal de több száz ilyen alkalom után is csak azt mondhatom, amikor írni kezdek egy félelmemről, korlátomról, addikciómról, akkor szó szerint kiderül mit is engedek meg, nem csak felgyorsul az agyam a cuccon, az adrenalintól, az energiától, és az az élmény, hogy rájövök mindenre és aztán másnapra nagyrésze újra homályba borult, s ráadásul elfogadtam, hogy a cucc, intenzitás kellett, hogy ezt megtegyem, ami hosszú távon szintén külső feltételekhez kötött, egy stabil én-élményt nem támogat. Persze ezeket lehet használni is akár, de az írás sokkal stabilabb dolog és igazából olcsóbb sőt egészségesebb is.

Ráadásul az önmegbocsátás, ön-korrekció, ön-elhatározás (amik valójában én-megbocsátás, én-korrekció és én-elhatározás) ezekre az ellenállásokra is alkalmazhatóak, sőt!

Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek.

Erre fogok egy példát végigvezetni legközelebb...

A helyesen, önmagunkkal őszintén alkalmazott, lényegretörő, ugyanakkor abszolút specifikusan alkalmazott írás az önismerethez, az öntudatos, az elme dualitását meghaladó, felelős élethez persze nem "maga" a megoldás, de ahhoz szinte a tökéletes kiindulópont, támogatás lehet.

Mindezek, amiket írok valójában sokkal struktúráltabb formában megtalálhatóak a DIP LITE ingyenes önismereti online tanfolyam keretein belül, mely angolul elérhető itt:

http://lite.desteniiprocess.com

- See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl ... hDgcY.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 23 Mar 2014, 01:22

Day 158
http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl ... zinte.html

Önmegbocsátás felfogható egyfajta mentálhigiéniás módszernek is, bár annál sokkal mélyebb - a hónapok, évek alatt az ember szemlélete teljesen megváltozik s a régi nem támogató szokásokat lassan de biztosan szépen valóban levetkőzhetjük s új aspektusokat fedezhetünk fel magunkban, másokban.

Persze ez nem automatikus, pont a tudatosodás a legfontosabb része, hogy úgy emlékszem mindig, hogy nem az agyam jár hozzá, hanem itt, belső csendben.

Ehhez van pár dolog, amit figyelembe kell venni és szem előtt tartani, például, hogy nem másoknak, másokhoz képest, mások számára "dolgozom" az önmegbocsátással - hanem magamon - bármennyire is csábító az egó dualista energetikai játéka a mások folytonos figyelembevételével, hozzáigazódásával - mindez az abszolút ön-őszinteségben nyilvánvaló önbecsapás.

Én látom magamban azt, ami nem abszolút őszinte, én értem meg minden részletét, én határozom el, hogy megváltoztatom és én fedezem fel és alkalmazom a gyakorlati utat hozzá.

Ha az a kiindulópontom, hogy mások jobban szeressenek, akkor az egó.

Ha azért osztom meg az önmegbocsátós blogom, hogy lássák milyen jó arc vagyok, nyilvánvalóan az elmémet, az elkülönülést táplálom magamban, tehát javasolt a legelején kifejleszteni egyfajta éleslátást önmagamra, amiben látom, mit miért teszem. Ezt a legegyszerűbb a következő kérdéssel megtenni:

Ki vagyok én ebben(amit teszek, csinálok, érzek)?

Ezzel önmagamra helyezem a tudatosságom, felelősségem, amin közvetlenül tudok változtatni. Mi a kiindulópontom, mi lesz a következménye?

Az előző írásomban ezt a "példát" emlitettem :

"Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek."

Tehát ki vagyok én ebben? Miért írok arról, hogy esténként túl sokat eszem? Miért akarom azt megosztani, amiért írok erről?

Ez támogat abban, hogy önreflexiót(meglássam ki is vagyok) fejlesszek ki arra, hogy tudatosítsam mit miért teszem és ez segít ahhoz, hogy minél hamarabb belássam mikor nem vagyok őszinte magamhoz és el merjem engedni.

Fontos hogy nem ítélem magam - tehát amikor érzem a kényszert például(jó pár embert ismerek aki ha jön az inger este, hiába ettünk együtt eleget, látom eszik s eszik s eszik..), akkor valójában az éppen itt van, tehát remek alkalom leülni és kiírni, hiszen éppen cselekedetre bírna.

Nekem nem annyira jellemző ez, de volt már rá példa, s akkor tisztán láttam, hogy az élmény, a bekebelezés, az íz, annak pozitív megítélése, jóságának átélése ad egyfajta pozitív energiát - talán mert leges-legbelül van egyfajta tudatalatti szorongás, amit nem is látok, csak mintegy némán üvöltő üresség, amit mintha be kéne tömjek ezzel - s ez az élmény annyira elsöpör, hogy figyelmen kívül hagyom a tényeket, például azt, hogy ettem eleget már vagy azt, hogy lefekvés előtt sokat enni nem túl egészséges vagy ésszerű.

Itt látszik, ilyenkor a saját testemet sem szeretem rendesen, az élményt, a belső "kicsi-ént" fontosabbnak gondolok - ez egyfajta elkülönülés, mely súrlódást okoz, amelyből keletkező energia tovább erősíti a gondolatminták, nem támogató érzelmek, hangulatváltozások eluralkodását bennem.

A fáradság "ellen" is gyakran ettem - egy csoki és az abban levő cukor, az íz, maga a rágás, nyelés felébreszt kicsit - persze itt is az abszolút őszinteség számít magammal: megkérdezvén "Ki vagyok én ebben, amit teszek, amit érzek?"
Persze itt is a józan ész fontos, nem a fanatizmus - gyakorlatiasság, felelősség - tehát ha be kell fejeznem a dolgozatot, befejezem, de ha az azzal jár, hogy lebetegszem, akkor valószínű nem ér annyit - itt is kell egyfajta belátás.

Az is fontos, hogy általában az ember korlátait látva, tapasztalva előbb frusztrálódik, mint meghaladja - a mondás, hogy "sosem tudom meg mik a korlátaim, amíg nem próbáltam meg teljes énemmel átlépni őket" igaz itt is - persze a fizikai korlátok adottak - nem kell leugranom a tetőről, hogy kiderüljön tudok-e repülni - persze a belátás van úgy, hogy nem mindig egyértelmű, ekkor lehet nyomozni, megfigyelni, kérdezni.

A tapasztalatokat, reakciókat leírni a legtámogatóbb, mert gondolatok által átcikázva ezeken kb 5 perc múlva már azt se tudom mit gondoltam, s pont a gondolati "erőből" csordogáló kis ér-patakból keletkező folyót-folyamot-vízesést, mely gyakran elsodor igyekszem megérteni, szabályozni, megváltoztatni.
Ráadásul a hosszabb távú ciklusokat, amik naponta, hetente, havonta jönnek elő, mint nem őszinte gondolatminták az ember sokszor észre sem veszi, mert látszólag folyamatosan felejt - valójában nem, csak a tudatban folyton a reakciók játéka folytán esetleg nem látok tovább.

Jöhet arra is kifogás, amikor önmagam már létrejött teremtésébe próbálok beleszólni, azt megváltoztatni, hogy ez is egó, de pont ezért fontos az írás, hogy a kis hangot, a belső párbeszédet meg tudjam haladni és szemmel lássam, mi megy az agyamban. Ezáltal:

Belátom micsoda őrület folyik bennem
Máris könnyebb nem komolyan venni az őrületet
Bármikor visszanézhetem, nem kell gondolkodni hozzá, hiszen a valóságban ITT van
Megfogalmazván szinte adja magát, mit engedek meg, mit kéne megérteni, megváltoztatni
Lelassít, hiszen szóról szóra jön belőlem, ezáltal is tisztábban látom mi folyik bennem

Persze látszólag ha egy éjjel vacsora után lefekvés előtt mondjuk megeszek egy doboz jégkrémet s két tábla csokit s másnapra nincs fájdalom, úgy ítélhetem meg, hogy "ez nem is olyan rossz, milyen finom volt" - ezáltal definiálom magam, programozom be, hogy legközelebb kevésbé vagy ne is kérdezzem me magamban, hogy ez támogat-e engem valójában - automatizálódom.

Ez a fajta gondolati, érzelmi reakció-automatizmus, amivé a "ki vagyok én, mint amit gondolok és teszem" aztán szóról szóra beleprogramozódik a testbe.
(Nem is beszélve arról, hogy ebből az is következhet, hogy "ha nem fáj valamim, akkor biztos jó", ami szintén lehet téveszme.)

Ezt nem veszik figyelembe sokszor, mikor gondolkodnak az emberek, belül "kattognak", "őrlődnek", hogy azok mind a testre is hatással vannak.

Ha igazán tudatosak lennénk, amit "tudósokra", "mesterekre" hárítunk - beláthatnánk, hogy ez az egész rendszer, ami az emberi fizikai testből és az azt hordozó elme tudat rendszerből és a mindenkiben egyenlő, mégis személyi életesszenciának hármasságából álló látszólagos egyensúly a szavak által hangolható, ezért is írom: "szó szerint" programozható.

Nem hiába a média, a politika, a propaganda, az állami iskolarendszer, a vallási, spirituális burjánzások s ezek eszmerendszereivel igazolt milliárdos éhezés, a háború, az élettér profit-alapú pusztításának elfogadása: ezek nyilvánvalóan nem jó dolgok s a többség mégsem foglalkozik ezekkel, megszokja, megengedi.

A szavak rezgések, információ - jelentések, kapcsolatok, összefüggések, hálózatok épülnek, mind az agyunkban, mind a sejtjeinkben, az izmainkban.

Ezért van, hogy bizonyos ingerekre jön a pavlovi reflex, ott már nincs gondolat, öntudatosság - a test reagál sőt cselekszik magától.

Ez akár fizikailag létrehozhat hangulatokat, például a bánatosság oly mértékű, hogy fizikai hangulatváltozást okoz - amire aztán beindulnak a bizonyos gondolatok, érzelmek - ez nem feltétlenül mindig rossz, például ha kedves párommal alszom és együtt a testünknek jó, izgató például - testi szinten beivódhat(persze itt is őszinteség, Ki vagyok én? ebben az, ami iránytűként szolgálhat).

De amikor meglátom a főnököm főnökét és azonnal rettegés fog el, szinte szorongás, remegés, szétesem, az például jó eséllyel nem túl támogató(hacsak nem valóban baltás gyilkos, de akkor is inkáb szaladni kell:) - ekkor kell kinyomozni az őszinte írással, az emlékeken való újra átmenetellel, hogy hogyan is lett ez, hogyan is teremtettem ezt elfogadással és megengedéssel.

Tehát a teremtmény, mint aki vagyok már, mint valóság,
a teremtő, mint aki gondol és reagál, elítél és eldönt és változik,
maga a teremtés, az e kettőből történő folyamat

háromszöge szintén egyesül a Ki vagyok én? öntudatosság, irányelv, felelősség által úgy, hogy megnézem hogyan lett az, aki most vagyok és nyilvánvalóan nem jó(nekem és/vagy másoknak) és úgymond meglátom istent a gépezetben.

Felfoghatjuk úgy is, hogy isten nem más mind ez a teremtő, teremtmény, teremtés hármasa, tehát ezért nem túl szép az államosított egyházaktól, hogy azt állítja:

"csak isten tud megbocsátani bűneinkért", mert ezzel eleve elrendelteti, hogy:
én alsóbbrendű vagyok, a teremtmény
a teremtő nem én vagyok, attól külön definiálom magam-
maga a teremtés felelőssége nem rajtam áll, hogy ha nem túl jó, megváltoztassam

azzal, hogy "imádkozok, hogy megbocsásson", mintegy szánjon meg, a kis pondrót, hogy vétkemet elnézze vagy netalántán orvosolja, s mintha a megbánás vagy annak érzése megoldással kínálna.


Nem sűrűn valláskodom, de pont ez az Ószövetség - az Igazság kardja, az Isten villáma, a Sújtás átka, Szemet Szemért, - ez csak bohóckodás, nem vehető komolyan egy józan ésszel rendelkező ember által - ha mégis, akkor erre is javaslom az Önmegbocsátást.

Hiszen ha már vallás: ez pont a Jézus-szerű üzenet: nem kell pap, nem kell templom, nem kell isten: szeresd felebarátod, mint magad s olyat tegyél másnak, amit magaddal is tennél.

A megbocsátás útját helyesen járva a vallásos terminológiával élve pontosan az Istenné válás az, amit teszünk, hiszen a felelősséget nem a virtuális, szakállas felhőnszálló ősmacsó viszi tovább, hanem ITT ÉS MOST ÉN.

Tehát az egó-én ezzel a módszerrel megérthető, leállítható, átszűrhető.

Erre értette Jesu' , hogy csak azok mennek be Isten országába(az Egység és Egyenlőség, mint élet), akik átmennek a tű fokán - az elme, a gondolatok, hangulatok nem!

Egy definíció, gondolat, szokás sem - pusztán fizikai megnyilvánulása a nagybetűs ÉLET tudatosságaként, az, aki felelős, képes és akar és tud is változni. Ez pedig a szóról szóra történő megvizsgálása annak, aki vagyok - s azt hagyom meg, ami jó, ez az ÉLŐ SZÓ.

Ez józan paraszti ész: ha nem tudom megváltoztatni magam, még akkor sem, ha nem támogató magam és mások számára - akkor nyilvánvaló, hogy én nem is én vagyok - hanem csak egy egó-robot, aki önmaga igazának mámorában nem hajlandó és nem is tud változtatni önmagán, mint teremtő, teremtmény és teremtés egyként és egyenlőként.

Mindez a gyakorlatban pofonegyszerű.

Mindaz a kifogás, hogy "aki én vagyok, azért az, mert így döntöttem és ez vagyok valójában, erre jutottam, ez a legjobb és kész" azonnal megkérdőjelezhető, ha elkezdem a tényeket nyomozni - önmagamban az őszinteséggel, önmegbocsátással, írással

és szintúgy a politikai, gazdasági rendszerben, ha megnézem az egyén szerepét, részvételét, felelősségét vagy annak hiányát és hogyan halmozódik fel egyről kettőre az egész kapitalista fogyasztói társadalom és annak súlyos életellenes következményei.

A belső és külső egy és egyenlő, tehát ugyanúgy, ahogy most, mint az egyén abban a szemléletben van, hogy "én kicsi egyén eltörpülök a sokmilliárdos civilizáció mellett, hogy is tudnék én változtatni az egészen, amikor én csak a saját boldogságom vagy boldogtalanságom ügyében tudok dönteni és cselekedni" pontosan ugyanaz, ahogyan az egész lényiségem, akivé váltam látszólag adott, kialakult, önmagam természete szinte megváltoztathatalan még akkor is, ha nem a feltétel nélküli szeretet a kiindulópontom, tettem önmagam vagy mások fele.

A valódi megbocsátás változás, olyan irányba, ami jó - nemcsak nekem, másnak is - új lehetőséget teremtek, immár mérlegelvén a múltbéli következményeket is és azt is, mi lenne a legjobb minden résztvevő számára.
---
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadgam és megengedtem azt gondolni, vélni, feltételezni, hogy a belülről jövő impulzusaimmal kapcsolatban nincs választásom, ahelyett, hogy realizálnám, én vagyok a teremtő, teremett és maga a teremtés is egyben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam/értettem meg, hogy az, aki én vagyok következmények sorozatának felhalmozódása és egy szemléletváltással/kiindulópontváltoztatással és abból eredő cselekedetek sorozatával meg tudom változtatni azt, ahogy viselkedem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem kifogásokkal jönni a fejemben, mint gondolatok vagy direkt kimondott szavak azzal kapcsolatban, miért is engedem meg a szenvedést, fájdalmat, szomorúságot magamban, amikor nyilvánvalóan én magam teremtem azt és a körülményeim adottak ahhoz, hogy abbahagyjam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak automatikussá válni kifogások felhozatalában miért vagyok olyan, amilyen, miért olyan a világ, amilyen és ahelyett, hogy valóságos megoldásra, változtatásra fókuszálnék, belül teremtek pozitív és negatív élményeket, melyek a valóság által automatikusan jönnek-mennek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha a kiindulópontom a gondolatok, érzelmek, a reakciók a valóság megítélésében és azok által teremtett élményekben, mint a harag, félelem, hibáztatás, örömérzet, szeretet és remény veszek menedéket, akkor ki vagyok szolgáltatva annak, hogy kinek tapasztalom magam a külső körülmények által, ahelyett, hogy egyesülne a belső és külső énem egy tudatos, felelős jelenlétben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy úgy gondoljam, hogy valódi, igazi megismerést, tudást magamról, a tudatomról, a testemről, a valóságról, a rendszerről nem szerezhetek, mert az túl sok energia, erő, munka, tanulás, feladás lenne s ezt a felelősséget áthárítom mások felé, akik a tudósok, mesterek, bölcsek s ezáltal igazoljam a tényt, hogy valójában nincs hatalmam afelett, aki én vagyok a mindennapjaimban akkor, amikor szenvedést tapasztalok vagy nem támogatóan cselekszem magam vagy más fele.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamat félelemben élni, annyira, hogy ne is legyek tudatában mennyire beszabályoztam, lekorlátoztam magam, csak, hogy ne is kelljen szembenézzek azzal, mennyire kerülöm azokat a helyzeteket, amiket úgy definiáltam és szinte testi reakcióval reagálván rájuk, hogy félelmetes.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a félelem pusztán egy percepció, egy nézőpont, melyben úgy definiáltam, hogy van valamim, amit elveszíthetek és ezt elképzelve reagálok rá, mintha megtörténnne, s ettől azt az irányt, még ha nem is biztos, hogy úgy lenne, lezárom, kerülöm, ahelyett, hogy józan, tiszta fejjel megkérdezzem, miért van, miért is félek ettől és mit veszthetek?

Megbocsátom magamnak, hogy azt hozzam fel kifogásként, hogy elfogadom a félelmeimet, hogy vannak bizonyos helyzetek, amik valóban veszélyesek és a félelem ad erőt, hogy elkerüljem ezeket, például, hogy erősen markoljam a gyerek kezét az utcán, nehogy kiugorjon az autó elé.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy a félelem elfogadása is halmozódik, tehát ha a főnököm helytelenül beszél velem és elfogadom, mert félek, hogy kirúg, s kell a pénz és nem találok egy másik helyet - lehet, hogy nem valódi, tehát ha a fejemben következtetek és konklúziókra jutok, az nem biztos, hogy valódi, hiszen akkor és ott, amikor ezt lejátszom a fejemben, éppen félek s ez megakadályozza a józan tisztánlátást.

Megbocsátom magamnak, hogy nem írom le a gondolataimat, mert túl sok időnek, időpazarlásnak, agymenésnek, túlzásnak tartom, holott ha megfigyelem magam, nyilvánvaló, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek bennem újra és újra és pont ezek felhalmozódásából teremtődnek a negatív érzelmek, azokat kiegyensúlyozandó pozitív hangulatok, amik az évek során automatikusan jönnek-mennek s ezekre hangolódva sem stabilitásom, sem tiszta tudatosságom nem létezik.

Elhatározom, hogy lelassulok belül és írni kezdek a gondolataimról, érzelmeimről, hogy megfigyeljem ki is vagyok valójában és mik azok a kifogások, félelmek, elfogadások, amelyek nem támogatnak az életemben, hogy gyakorlati megoldásokat találjak.

Elhatározom, hogy lelassulok belül, amikor tehetem és lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálván áthelyezem a fókuszt a cikázó gondolataimról a fizikai létre.

Elhatározom, hogy a fizikai valóságra fókuszálásom közben nem elfolytom, elnyomom, figyelmen kívül próbálom hagyni a gondolati, érzelmi mintákat, hanem azt is látom s leírom - ezáltal a fejemben történések a papíron nyilvánulnak meg, a fejem tiszta marad, amire figyelek, tisztábban látom míg nem folytom el, hanem foglalkozom vele.

-
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt gondolni, hogy egyszer-kétszer túlzabálni magam teljesen oké, csak mert olyan finom és a testemet terhelni belefér azért, mert mikor ezt teszem, van úgy, hogy nem fáj később, tehát csak a fájdalomból akarván tanulni s nem realizálván, hogy az vagyok, amit elfogadok s megenedek és egyszer-kétszer csinálásból hamar szokás válhat, s aztán a szokás automatizmusa közben már az is kifogás lehet, hogy "de én ez vagyok, ilyen lettem, így döntöttem".

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mi az ami a közvetlen valóságomban megváltoztatható, mint például a hozzáállásom, a saját életem, ahogy bánok magammal, a környezetemmel s mi az, ami közvetlenül nem, azaz mi az, amihez többes összefogás kell, mint például a gazdasági, politikai egyenlőtlenség, életellenesség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, ami itt van, felelősséggel tartozom érte, mint saját magam, egyenlőségben és egységben azzal, aki valójában vagyok, mint ÉLET.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy kiderítsem, mi is az, ami valójában ITT van, mit is jelent az, hogy ITT lenni és hogyan is kell azt csinálni.

Megbocsátom magamnak, hogy félek beismerni magamnak, hogy abszolút nem tudom mit és miért csinálok és amíg nem írok nem fog nyilvánvalóan kiderülni, ezért ellenállok az írásnak, hátha nem kell ezzel foglalkozni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom a reményt, hogy "hátha minden jobb lesz, megoldódik", anélkül, hogy nekem kellene változnom, csinálnom, tennem érte és magamévá tévén azt a mondást, hogy "a remény hal meg utoljára" újra és újra úgy látni a fejemben a dolgokat, hogy "jobb lesz ez", anélkül, hogy a tényeket figyelembe venném, anélkül, hogy valóban megismerném magam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az írásnak és önmegbocsátásnak, hogy miszticizáljam, szektásítsam, vallásosítsam, hogy agymenésítsem és mindenféle bélyeggel lássam el, anélkül, hogy valóban, teljes őszinteségemmel kipróbáltam volna.

----
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy amikor este fáradt vagyok, nem realizáljam, hogy az elmém fáradt, elfogyott az energia, ami által nem tudja fenntartani az egyensúlyt, hogy a már kialakított én-képem folyamatosan tudjam tapasztalni, mert energia nélkül szétesik, elhajlik, átsejlik alóla a valódi lényiségem, a fáradt, fásult, kiszolgáltatott, zavarodott lény, aki folyamatos gondolkodás, hangulatokba való menedékvétel, félelmek és vágyak dzsungele nélkül nem is tud valójában egyenes, tudatos, felelős és egészséges életet élni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor fogy ki az elmémből az energia és tör rám a fásultság, fáradság és kezdenek a szabályok, definíciók, ítéletek automatikusan olyan irányba sugallni, ahol olyan tapasztalatokat élhetek meg, amitől feltöltődöm, energetikussá válok, ahelyett, hogy lelassulnék belül, elengednék mindent, lélegeznék és ha nem tudom mi is történik bennem, mi lenne a megoldás, akkor írjak.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, hogy a tapasztalat, tapasztalás az, aki vagyok, s abban annyira azonosulván, elveszvén, hogy a fizikai tényeket, a valóságot ne vegyem észre vagy egyenesen tagadjam, például, hogy ez a fizikai valóság illúzió, csak, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, ami, aki itt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt képzelni, hogy az önmegbocsátás arra való, hogy negatívan ostorozzam magam, hogy azzal bírjam magam cselekvésre, vagy pont az ellentéte, hogy azzal érezzem jól magam, hogy milyen jó is akarok lenni, mennyi mindenre rájövök, ahelyett, hogy realizáljam, hogy az önmegbocsátás pont arra való, hogy a nem-duális, nem-definiált, elmén túl mutató létet tudjam kifejezni, amely ugyan használja a duális elmét, de nem rabja, akiként ugyan benne vagyok ebben a világrendszerben, de nem azonosulok vele, amennyiben az nem összeegyeztethető minden élettel és a gyakorlati egyenlőséggel.

Megbocsátom magamnak, hogy amikor hallom, hogy nem vagyok őszinte magammal, akkor automatikusan azt reagáljam, hogy "de én őszinte vagyok magammal, nagyon is!" és nem tudatosítván, hogy az, hogy gondolkodom és azokat, mint önmagam mondok ki tovább nem az abszolút őszinteség, s annak, hogy így cselekszem, ezt fogadom el és sugárzom kifele, oka van, amit fel lehet fedezni és megérteni s aztán abbahagyni.
Elhatározom, hogy őszinte leszek mammal, abszolút szinten, s megértem, hogy az elkülönülés, amely bennem látszólagos a saját testemmel, más emberekkel, a valósággal, pusztán azért tapasztalható, mert az elmémen keresztül létezem, s azt kihagyván, meghaladván, átölelvén és átlépvén közvetlenül megismerhetnék, megtapasztalhatnék, kifejezhetnék korlátok és félelmek nélkül.

Elhatározom, hogy írok, kiírom a fejemből a gondolatokat, mert támogató, mert segít meglátni, mit miért teszek, ezáltal támogatom magam, hogy a tényekre, a megoldásra fókuszáljak.

Elhatározom, hogy felteszem a kérdést magamban, "Ki vagyok én ebben", amikor teszek valamit és nem dőlök be a kifogásnak, hogy "de akkor azáltal sosem csinálok semmit, ha minden alkalommal ezt kérdezem magamtól, ahelyett, hogy cselekednék", azaz aki vagyok, élem az életem, de azáltal, hogy adok egy időt magamnak, amikor ezt megteszem, gyakorlati úton támogatom magam.

Látom, tovább kell specializáljam, mert hatalmas a téma és rengeteget lehet bejárni, felfedezni, realizálni, folytatás következik...

http://lite.desteniiprocess.com

- See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl ... gnPb2.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 30 Mar 2014, 23:37

Day 159 http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl ... agyok.html

Nézzük meg egy újabb irányból ugyanazt, mint az előbb:

"Ki vagyok én?"

Eleve ez a kérdés, maga az igény, a ténye, hogy kutassam, felfedezzem, hogy valójában "Ki vagyok én?" azt mutatja, hogy akiként és aképpen ahogyan itt és most vagyok - mintha nem is én lennék, nem volnék valódi - hiszen, ha valójában ismerném magam, tudatában lennék annak, aki vagyok s ami tényleg van - akkor fel sem merülne ez a kérdés.
Vagy ha mégis van rá válaszom, miért bizonytalanodok el? Miért nem azt élem, mi az, ami megakadályoz, hiszen ha tudom ki vagyok, mégsem azt élem meg, akkor mi az igazság azzal kapcsolatban, hogy "Ki vagyok én?".

Ez a pont egy őszinteségi szint magammal: mintegy lelki tükörbe nézve belátom, hogy aki és ahogyan most vagyok, viselkedem nem jó/optimális/hasznos nekem/másoknak és ezzel nem értek egyet és feltételezem, hogy akinek és akiként tapasztalom magam lehetne tökéletesebb, pontosabb, valódibb, mint ma, itt és most és ezáltal valóban elkezdhetem felfedezni önmagam, ha változhatnék, milyen lennék.

Ilyen szempontból az úgynevezett "civilizációban" azoknak, akiknek kevesebb pozitív élmény jár hajlamosabbak megkérdőjelezni létük és tetteik értelmét, valódiságát, míg azok, akik a pozitív, boldogság élményeit kapják kevésbé kérdeznek, csak "élvezik az életet" - nem realizálván, hogy maga a tapasztalás egyáltalán nem biztos, hogy a valóság vagy azzal kapcsolatos.

A szavak jelentése s azokhoz társított reakciók rétegződnek, rendszereződnek, élményekké automatizálódnak ha az ember csak elfogadja és megengedi a dolgokat és nem tudatosan irányítja.
Nekem, szegény családból felnőve sokszor kellett szembesülnöm a frusztráló korlátokkal, az érthetetlen feladatokkal, negatív előítéletekkel és az egymásra érzéketlenné vált városiasodással, melyben aprópénzzel a zsebemben inkább éreztem áldozatnak, frusztrált, félénk fiúnak s egyúttal egy betört kis vadállatnak magam, mint leendő felelős állampolgár, holott legbelül hatalmas vágyaim, világmegváltó képzeteim, szárnyaló fantáziám nem ismert határt, csak, mikor megpróbáltam ezeket valóra váltani - nincs rá pénz, sem idő, sem törvényes lehetőség, folyton jött a válasz - tehát személyiségembe belevésődött, hogy mind a pénz, mind a törvény, mind a felnőttek elutasítandó dolgok, "sose növök fel", "a fantáziám, gondolataim, belső élményeimet nem fogják betörni", ezért megtanultam ébren álmodni - ha rosszul éreztem magam, jóra, izgalmasra gondolván, fantasztikumot képzelvén "stimuláltam agyam".
Aztán az egyetemen addig stimuláltam magam arra, hogy a "szép nő kell", hogy minden akkori gátlásom és önbizalomhiányom ellenére konkrét vágyat formáltam egy bizonyos valódi nővel való fizikai közelségre, ami aztán persze nem ment "problémamentesen", hiszen ezt a világot sosem próbáltam még és azt sem tudtam hogy kell ehhez viselkedni...Tehát élmények jöttek, mind negatív, pozitív - aztán az alkohol a saját elmém stimulálására nyitott egy kaput, bár pár év alatt megtanultam, a testemnek ez nagyon rossz, sőt legbelső lényegiségemnek se túl jó, aztán jöttek a tudattágító szerek, aztán a keleti tanok, kis harcművészet, sok-sok utazás, alternatív közösségek, kalandok, pénz, munka s immár nemcsak fizikailag, be belül is a "társadalom szempontjából" felnőve megtanultam az alapjait, hogyan is vehetem kezembe az élményeim úgymond "irányítását", bár mindig is az abszolút érdekelvén sosem tudtam belenyugodni, hogy a "végső valóságot/igazságot" nemcsak, hogy nem tapasztalom, de nem is ismerem, ezért jó pár évig folyton kutattam, kerestem, teszteltem, próbáltam, pozitív és negatív élményeket tapasztaltam.

Amikor az ember ezeket az élményeket úgymond megtanulja produkálni, akkor ezáltal lehetőséget kap-ad önmagának arra, hogy belássa, hogy a tapasztalás nemcsak, hogy szubjektív, de külső és belső feltételekhez kötött és kellő önreflexiót gyakorolván(például őszinte írás, önmegbocsátás, diktafonba-kamerába beszélés, őszinteség-alapú csoport-részvétel, esetleg néha-néha pszichedelikus élmény stb által) belátható a hasonlóság a pozitív és negatív élményekbe vetett ön-automatizmusunkkal kapcsolatban.

Ki vagyok én emlékek nélkül? Ki vagyok én a gondolatok nélkül, érzések, hangulatok, érzelmek, energiák nélkül? Fogalmunk se lehet, míg felnőtt fejjel nem tapasztaljuk meg ezt, hiszen ha állandósult, hogy ezeknek a belső reakcióknak jogot adok arra, hogy befolyásoljanak, ez az engedély-adás is vagyok, hátradőlés az elmémben a gondolatok, érzelmek automatizmusa is vagyok, a már létező korlátaim-valóságom elfogadása vagyok, mintha egy filmet néznék, ahol a forgatókönyv előre megírt(azt sem tudom én vagy más írta, mikor s miért); nem tudom hova visz, mert annyi "jogot" adtam már az elmémnek, a gondolatoknak, érzelmeknek, hangulatoknak, hogy azokon túl már azt sem tudom mi van benne(m), s valójában "Ki vagyok én?".

Fontos tisztázni, hogy erre a válasz elfogadása nem cél - pusztán a létben a tényekkel, a valósággal történő folytonos küzdelemben, mikor megkérdőjelezzük magunk annak tűnhet, ezáltal szintén azért küzdeni, hogy képes legyek elfogadni-befogadni és ezáltal úgy definiálni magam: annyi energiát rakok az elfogadássá válásba, hogy miután aztán ezt is elfogadom, úgy is maradok - holott nem CÉL az elfogadás, pusztán esetleg egy pillanat a tudatosodási folyamatban. Abban a folyamatban, hogy megváltozzak.

Tisztább, ha felismerésnek nevezem - például attól, hogy egészségtelenül táplálkozom és rendszeresen alkohollal pusztítom testem szerveit, menekülök a megoldások elől és nemhogy másokat, de magam sem támogatom: ezt nem elfogadni kell, az már megtörtént, hanem beismerni, megérteni az okokat és következményeket, nemcsak magamra, hanem másokra is, akár pénzügyi, akár politikai szinten is hova vezet az, hogy "nem foglalkozok vele", "megengedem", "másokra bízom, akik jobban tudják" - ez nem működik, nyilvánvaló, ha megvizsgáljuk a tényeket - akiknek ezt megendejük és elfogadjuk, hogy tegyék amit tesznek kiderül, hogy nyilvánvalóan nem jó senkinek az a fajta minta, ami a gazdasági, politikai, oktatási, katonai, média világában MA történik, de ezekkel képtelenek vagyunk foglalkozni, mert saját élményeink arról szólnak, hogy túléljünk, megküzdjünk a negatívval, legyen elég pozitív, különben szétesünk, addikciók, félelmek, korlátok, megalomán meggyőződések mentén telnek napjaink majd éveink, mígnem a testi öregség, halál válik valósággá és valóban semmit sem tettünk, semmit sem változtunk és tényleg semmi sem lett jobb.

Ezért javasolt mindig látni az irányt, hova megyek, milyen kiindulóponttal, az, amit ma, éppen teszek, miért is teszem, mik lesznek a következményei - ha erre nem vagyok képes vagy nem akarom ezt mérlegelni, akkor felelőtlenül viselkedem és önreflexióra, önismeretre, megállásra, egyfajta ön-javító folyamatra van szükség, melyre az önmegbocsátás és írás a legésszerűbb támogatás.

Én sok-sok évet töltöttem el ezzel a kérdéssel, hogy "Ki vagyok én?" és a legnagyobb önáltatásom az volt, hogy ezt én magam nem tudom kitalálni, megfejteni, ehhez mások, mesterek, szentiratok, agyhullámzó drogok, spirituális út, szexuális kiélés, adrenalin, világjárás, veszély, szélsőségek, veszteség, fájdalom, szerencse, szükséges, holott ezek közül arra a bizonyos kérdése egyik sem adott választ.
Persze volt támogató ezek közül, de egyik sem segített abban, hogy ki vagyok én, hiszen pont azt nem láttam, amit kerestem, mint ahogy a legélesebb kard sem tudja magát elvágni - kell egy új paradigma, koncepció, kiindulópont: abszolút ön-őszinteség.

Ha megkérdőjelezek mindent őszintén, minden leegyszerűsödik - amióta a Desteni I Process tanfolyammal haladok, az életem sokkal, de sokkal egyszerűbb - nem könnyebb, de ha őszinte vagyok magamhoz, nyilvánvaló mit kell tennem és a "Ki vagyok én?" kérdés folytonos visszhangjára csavarodás is megszűnt, hiszen nemcsak, hogy tudatában vagyok ki is vagyok, mi a problémám és hogyan teremtem, de a valósággal, a tényekkel is tudok dolgozni, miközben stabilabbá és hatékonyabbá válok(ez itt a reklám helye:).

Önmagam keresésének folyamatában távoli kontinensekre utaztam, hátha meglelem kicsoda is vagyok s ezáltal az iránytűm, jelenlétem, célom, értelmem - s mindeközben annyira el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy amit, akit keresek, saját magam, már ITT van - sőt, én folyton itt vagyok.

Én ITT vagyok - mindaz, ami ITT van, az vagyok én - az itt, a fizikai valóság, a test, az anyag, a Föld - a többi aspektusom is van, de ha azokra figyelek, azokra fókuszálok, az alapján definiálok, az itteninek nem vagyok tudatában.
Az elkülönülés dolgoktól, másoktól szintén az elmén keresztüli szemlélet miatt tapasztalható. Ezen túl minden egy és egyenlő velem, mint maga a létezés, az ÉLET. Erről próbáltak azok a sokféle régi szakadt könyvek is sugallni, de sosem ennyire nyilvánvaló módon, mostanra ez teljesen kiforrta magát. A fizikai valóság NEM alsóbbrendű, sem illúzió, ez az igazság! Akivé váltunk és vagyunk ma, ez vagyunk most - ezen lehet változtatni, de ahhoz ezt meg kell érteni!

Ez nem materializmus, nem ateizmus, nem robot, se nem zombilét - aki ezt hozza fel kifogásként nyilvánvalóan leleplezi magát, hogy nem érti, nem érzi, nem éli önmagát, a végtelen lélegző ÉLETet, tehát ön-őszinteség meglelésére(belül) és annak kifejezésére(kívül) van szükség.

A "most" nem használható referenciaként sem a valóság, sem önmagam stabilizálására, mivel az elmében létezik, az elménk teremtette múlt és jövő hintájának látszólagos, pillanatnyi egyensúlyérzete, amely mindenkinek más, különböző és befolyásolható.

Ezért félrevezető sok ilyetén publikáció, a manóködmönös Tollétól kezdve, aki a "Most hatalmáról" ír(Matti Freeman válasza(angolul) Tolléra az egyik legjózanabb, ajánlom meghallgatni ITT)

Az ITT mindenkinek egyenlően ugyanaz, az étel az asztalon tagadhatatlanul kézzelfogható mindenki számára, az, aki erre mondja, hogy illúzió, ne is nyúljon hozzá, s hamarosan kiderül mi is a valódi valóság. Az erre feljövő kifogások szintén az elmeburjánzás automatizmusa, amit javasolt kiírni, meglátni, megbocsátani, leállítani, meghaladni.

ITT a valóságban, a Földön sokszor korántsem olyan rózsás a helyzet, mint a MOST-ban azoknak, akiknek elégséges anyagi és társadalmi körülményei vannak ahhoz, hogy ételt, italt, szórakozást, jó érzéseket tudjanak megengedni(megvenni) maguknak és környezetükben másoknak, melyre automatiksan elfogadva az elmével reagálván a "most" energetikai illúziójának egyensúlyában tudják tartani magunkat, míg az emberiség majdnem fele!!! a valóság ITT-jében gyakorlatilag meggyalázott rabszolga, korlátolt mind abban, amit fizikailag megtehet(idő/pénz kell hozzá), mind amit fel tud fogni megfelelő oktatás, képzés, önismeret(ehhez is idő/pénz kell, amire azoknak, akik a túlélésre kényszerülnek nem biztos, hogy marad energiájuk), tehát ez az ITTLÉT sokszor szívszorítóan fájdalmas, ha azt nézzük, hogy hány millió kisgyerek hal meg éhínségben évente, a háborúk ártatlan áldozata - s ez a sajnálkozó érzésünk az ő ITT-élményükön semmit sem változtat, hacsak nem kezdünk el a valósággal, logisztikával, fizikai megoldásokkal foglalkozni.

A szomorúság, a "valóságtól történő" depresszió, s ezért a tényektől való elfordulás, megoldás nem kutatása szintén egyfajta érzelmi ön-manipuláció, mert nem érezni kell saját magunknak negatívan, aztán valamitől pozitívan, hanem TENNI valamit, felszólalni, kiállni, gyakorlatban próbálni, ÉLET-érdekek mentén csoportosulni és a jelenlegi rendszer szabályai szerint halmozni fel valódi megoldások irányában tetteket.
Ehhez stabilitás kell, integritás kell, minden élet tisztelete kell, egyfajta belső erő, mely pont a hullámzó saját elménken, gondolatok, érzelmek, hangulatok meghaladásán való túllépésen keresztül vezet, egyenesen IDE, a fizikai valóságba, ahol a problémák vannak.
A híres Gaugain festmény, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? (1897)
festményre is az egyszerű, mindent magában ölelő válasz, ahogy pár éve "sugallni" is próbáltam rá egy gyermeteg(életem első) stop-motion-animációban : Mindenféleképpen ITT.
Az vagyok, ami ITT van. Ennél egyszerűbb válasz nem lehet.
Az emberi fizikai test folyton ITT van, ebben a fizikai világban, a Földből épült fel, a Földbe tér vissza, minden egyes atomja az évmilliárdok során sokmindent bejárt valószínű, ezek összessége minden egyes pillanatban, a másodperc ezredrészére szedett időben is, vagy akár annak szintén mégegymilliomodrészére szeletelt időben is: FOLYTON ITT VAN, lélegzik, működik.

A gondolataink, érzelmeink, kedveink, hangulataink, vágyaink, félelmeink, emlékeink, személyiségünk már nem annyira folytonos - ezek összessége, mintegy kocsonya folyton hullámzik, ezek összessége, mint énkép tagadhatatlanul létezik, de nem ITT - pusztán az ITTlévő fizikai testre gyakorolt hatásának automatizmusa, annak elfogadása és ebből eredő fizikai tetteinkben megnyilvánuló korlátozottságaként.

Az könnyen felfogható, hogy "az vagy, amit eszel", de igazából ezt kibővítve oda jutunk: "az vagy, amit teszel" (vagy nem teszel).

Az egyetlen releváns dolog, amely mindenki mást is érint, befolyásol a fizikai szinten, az a tett - vagy szó is akár, de közvetve - ezt tagadni szintén önáltatás - elég ha egy ember kiborít egy nukleáris szemetes konténert és mindenki más megtapasztalja, de ez a radikális, immár apróbb dolgok felhalmozásának következménye, de ugyanez belátható mind a politikai, pénzügyi világban is.

Látszólag csak 50 forint ez a csoki, de mit támogatok azzal, hogy azt kifizetem, ha valóban utánajárnék és valóban megérteném, hogy például a gépsoron dolgozó 6 éveseket zsákmányolnak ki, hogy az a gyerek egy forintnyit se kap abból, a gyárigazgató Ferrarijába megy bele a nagyrésze és persze közben segít sok alkalmazottnak túlélni - nem élni, csak túlélni! - akkor ebben ki vagyok én?

Persze apró dolgok nem tűnnek számottevőnek, de pont ahogy ez a szó is mutatja - a nagy számot is a kis számok összessége teszi ki - nem lehet elégszer kihagsúlyozni az 1+1=2 alapvető törvényt a valóságban: elég, ha százezer ember eszi ezt a csokit és máris tonnányi felelősségről beszélünk.

Az, hogy ÉN ki vagyok mindebben tehát sokkal globálisabb dolog, mint *gondolnánk*.

Erre lett a válasz a spiritualista kapitalista fogyasztói társadalom, ahol szintén a valóságkerülő szélsőséges ön-definíciók terjedtek el, az élmények, mint kicsavart én-kép, mint például, hogy az ÉN-em, az EGÓm nem valódi, tehát mindaz, amit teszek, szintén nem valódi, tehát vagy mindegy is, vagy nem valóság ez az egész, vagy nem is változtatok, hiszen minden üres, az atomokban is nagyrészt a semmi van, tehát végülis ebben az illúzióvilágban minden rendben van típusú agybaszás (mert ezt bátran merem nevén nevezni).

Aztán jönnek a látszólagos pozitivista hozzáállások, hogy "érezd jól magad, élvezd a száguldást("enjoy the ride"), fókuszálj a szeretetre, a pozitívra, szépségre, a gyönyörre, a békére, nyugalomra, kedvességre" - amik teljesen figyelmen kívül próbálják hagyni azt, ami már ITT van a valóságban és valójában mindent irányít.

Persze ez is lehet, hogy terápiajelleggel indul, tehát a depressziós, befordult, sorstól pár csípős pofont kapott egyén idáig a "negatív" dolgokon keresztül tapasztalt és aztán egyszercsak jön valami, ami "pozitív" és máris arra fókuszál, azt akarja reprodukálni, rajtamaradni, gyarapítani - szexuális élvezet, alkoholos mámor, divatos szépség, gazdagság, vidámság és tudati gyönyör - holott a valóság ugyanaz, pusztán tapasztalatokra "gyúr", csak a belső reakciók iránya változott meg - ha az abszolútértékét nézzük( |-1|=1; |1|=2), ugyanannak az elmének a nem fizikai gondolati, érzelmi, kedvi energiának a befele tapasztalása.

Tehát ez is csapda, amely ön-őszinteséggel és helyesen alkalmazott önmegbocsátással belátható, leállítható és meghaladható és az energetikai elme meghaladása igencsak támogató egy mélyebb, fizikai valóságban nyilvánvalóan észrevehető tudatosság, hatékonyság stabil alkalmazhatókészsége által.

A "Ki vagyok én?"-t másnak persze én nem fogom megválaszolni, de az biztos, hogy mindannyian egyenlően itt vagyok ezen az egy földön jelenleg, ezért a józan ész azt javasolja, ezzel foglalkozzunk.

Lehet számtalan tudati dimenziót, asztrális síkot, mandalaföldet és tantrikus energiákban az énünket vagy annak feloldódását megtapasztalgatni, de ha arra képtelenek vagyunk, hogy ebben a fizikai, jelenleg minden szempontból a legeslegstabilabb dimenzióban nem tudjuk az énünket egyesíteni és kiegyenlíteni és valóban megtapasztalni, kifejezni, stabilan, természetesen, másokat is figyelembe venni, valóban tisztelni, szeretni, akkor máshol sem fog menni, ez biztos.

Tekintve, hogy más dimenziókban járván, mivel azok nem stabilak, addig sem vagyunk itt, ahol a fizikai kiindulópontunk van - ami ha meghal, vége a dimenzionálgatásnak, ez biztos - ha olyan biztosak lennénk abban, hogy a test nem kell, már rég elhagyhattunk volna, de minden a test, fizikai valóság tagadásában meggyőződő egyén pusztán önmagának éretlenségét és magával szembeni őszintétlenségét leplezi le, nem is beszélve arról, hogy közben ignorálja a tényt, hogy hozzáfér és fogyasztja azokat az ellátmányokat, amelyek szükségesek egy fizikailag egészséges léthez, míg sok-sok más embernek ez nem adatik meg és nem azért, mert az ő spirituális-karmikus következményük miatt, hanem pusztán azáltal, hogy milyen országban, milyen gazdag családban született meg.

Szintén bevett szokás egyfajta önpusztítási minta automatizálása, ami szerint az egót le kell győzni, elpusztítani, sanyargatni, elnyomni, megölni, szétrobbantani, megsemmisíteni, "én"(innentől kezdve nyilvánvaló mennyire valódi volt az akkori "domináns" én-em) sokáig próbáltam ezt, míg szintén a Desteni útmutatásokkal be nem láttam, hogy mindaz, ami ellen harcolok szintén saját magam, a harc sosem megoldás, csak időhúzás, fokozódás, hiszen pont az az aspektusom, ami ellen épp a domináns tudathasadásom harcol, szinén saját magam vagyok, amit idáig elfogadtam és megengedtem - mint a jó és a rossz látszólagos végtelen harca, a dualitás birodalmában ebből csak az elme nyer, ami szintén önmagunk saját magunktól történő elkülönülésének megnyilvánulása, tehát szó szerint a pozitív tartja életben a negatívat, s ezt is javasolt belátni minél hamarabb, hogy nem a kettő harca, sem az egyensúlya a megoldás, hanem ezek mögé látó meghaladás, a valóságba kiható következményének megelőzése és a nem-duális, belül nem definiáló, lélegző, direkt ITT-levő fizikai ÉLET önkifejezéseként, belső korlátok nélküli megnyilvánulásaként.

Tehát amikor realizálom, mindig ITT vagyok - ez a szemlélet kombinálva önmagammal való abszolút őszinteségre törekedéssel és az írással együtt - egy olyan stabilitást ad, melyben a folyamatos hullámvasútban, melyben esetleg érezzük magunkat mindig lehet egy megbízható iránytű, mi is releváns, ki is vagyok, milyen irányba tartsak az állandó jelenlét irányába - csak figyelembe kell venni, mindazt, ami ITT van.

Eleinte intenzív lehet ez, tekintve, hogy valóban brutális a rendszer, amiben ITT vagyunk, akik éppen vagyunk - de pont az automatikus reakció arra, amiként ITT vagyunk garantálta eddig, hogy újra és újra ugyanazok a minták jöjjenek elő bennünk s ezáltal saját magunk akadályozván meg, hogy felismerjük eme köröket és megértsük, meghaladjuk - saját magunkat és valóban önmagunk és e világ jobbátételével foglalkozhassunk, nem előítélettel, hanem nyitottsággal és belső csendben meglátni a legkézenfekvőbb problémákat és lehetséges megoldásokat nemcsak saját magunk, de gyermekeink, a jövő mérlegelésével egyetemben.

Önmegbocsátás ennek kapcsán a folytatás...

https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/
https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
http://lite.desteniiprocess.com/

- See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl ... gYrvV.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 01 Apr 2014, 09:34

Day 160
http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... oldas.html
[JTL 160] Ki vagyok én? Probélma-Megoldás-Eredmény
Egy újabb perspektíva: Probléma - megoldás - eredmény hármas szempontból nézni a dolgot továbbra is a KI VAGYOK ÉN? kérdéssel kapcsolatban, ezúttal kissé direktebb nézőpontból...
Probléma
Probléma - nem tudom ki vagyok én, mi az élet, mihez kezdjek, mit tegyek, miért van az, amit tapasztalok és mik a gondolataim, vágyaim miért van szenvedés és hogy kéne jobbá tenni, egyáltalán mi ez az egész valóság típusú aforizmák leköthetik az embert, amíg nem találja meg önmagát - nézzük csak meg ezt, persze hogy valójában ki vagyok azt az egész életem mutatja majd meg, de ha bizonytalan vagyok, akkor ebből következik, hogy önbizalmam, határozottságom nem abszolút, lényem nem egységben és egyenlőségben nyilvánul meg ITT, hanem kétségben, egyenlőtlenségből adódó súrlódások mentén élmények és események által sodródom lélegzetről lélegzetre, napról napra, évről évre, miközben nem tudom mérlegelni, cselekedni ami nekem és másoknak a legjobb, ezáltal következményeket teremtek a valóságban, ami, ha körbenézünk, probléma bizony!

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam/láttam be/értettem meg, hogy önmagam keresése során sosem néztem mi és ki van ITT, mint saját magam, ahol vagyok és amit teszek, az vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az egóm énem önmagam duális elmébe rendszerezett fizikai automatizmusom következménye, mely a szavak és események alapján stimulálódik az energetikai pozitív és negatív élmények közepette, melynek tapasztalásában vettem menedéket, ahelyett, hogy a fizikai tényekre fókuszálnék, ami ITT van.

Megbocsátom magamnak, hogy másokra hallgassak abban, hogy realizáljam ki vagyok és mi vagyok és kik vagyunk, honnan jöttem, hova megyünk ahelyett, hogy magamban bíznék és felfedezném ITT azáltal, hogy őszinte vagyok magammal és a tévképzeteket megtalálom magamban, tetteimben és gyakorlati módszerek által abbahagyom ezekben a részvételt és visszatértek önmagamhoz, a testemhez, itt, melyben a belső csendben képessé válok felfedezni ki vagyok és mi vagyok, mindaz, ami és aki ITT van mindennel egy és egyenlő.

Megbocsátom magamnak, hogy energiaként és energiával definiáltam, hogy ki vagyok, ezáltal válván feltételessé az elmém által a tudatként, a tudatban, mint maga a tudat, mely a pozitív és negatív energia alapján folyamatosan súrlódás és konfliktus által a fizikaitól látszólag elkülönülve de valójában attól függve van fenntartva általam nem látott matematikai egyenletek sorozatával, melyek hangok, rezonanciák, szavak és reakciók által van belekódolva az elmémbe, tudatomba, testembe, melyet elfogadok, mint saját magam és gondolatok és érzelmek és hangulatok által fejezvén ki azt, hogy ki vagyok és sosem lassulván le, üresedve ki belül annyira, hogy ezek mögé lássak és mielőtt ezekből egy énkép és világkép formálódna az elmémben felfedezhessem, hogy valójában mi van ITT, mint aki vagyok, mindennel egyként és egyenlőként, mint az ÉLET lélegzete - kilégzés, belégzés, állandóan, mindenféleképpen, mindig: ITT.

Megbocsátom magamnak, hogy spirituális, vallásos információt és tudást halmoztam fel azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok, definiálván, hogy mi vagyok és ezek által, ezeken keresztül, energiával, pozitív és negatív és semleges erők által fejezvén ki magam és sosem kérdőjelezvén meg tapasztalataim, emlékeim, személyiségem, félelmeim, vágyaim.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a fizikai valóságot másokkal egyenlő mértékben osztom meg, minden embernek egyenlő mértékben szüksége van az élethez szükséges ellátáshoz, mint étel, ital, víz, menedék, egészség és oktatás, melyek nélkül az egyén nem tud egészséges és életet élvező lénnyé válni, tehát elfogadni egy olyan rendszert, melyben minden nap megtörténik, hogy emberek nélkülöznek, akkor ez van itt, ezt engedem meg és ezáltal valójában én is ez vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a személyes felelősségem önmagam stabilitása, integritása, őszintesége révén az egy és egyenlő kapcsolatára a fizikai valóságban történő, kifejezetten a másokkal kapcsolatos eseményekre, tényekre és elfogadjam magamat erre alkalmatlannak, hogy felelősséget tudjak vállalni érte és tenni is tudjak megváltoztatásáért magától értetődően, hogy realizálom, ki is vagyok valójában, mint ÉLET, minden élet, ami a Földön van, mint ÉN, velem egységben és egyenlőségben, mindig ITT.

Megbocsátom magamnak, hogy ITT nem realizálom, hogy a pozitív és negatív élményeim szubjektívak, önérdekem szolgálja és ezen túl van önmagam működésének tervrajza, melyet megértve képessé válhatok önmagam megértésére és megváltoztatására, felelősségvállalásra azért az egész rendszerért, ami a személyes elme tudatomon keresztül a fizikai testemre és azáltal másokra vonatkozik, mint aki valójában vagyok, s ezáltal értvén meg mi is a valódi együttérzés, szeretet, mely az egyenlőség, egyenlő esélyadás mindenkinek az élethez.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem kérdőjeleztem meg, hogy olyan rendszert fogadok el minden nap, mely pénzügyileg, gazdaságilag, politikailag elfogadja, támogatja a fizikai alapszükségletek egyenlőtlenségét pusztán pénzügyi, gazdasági, politikai okokra fogva, hogy ki élhet egészséges, gyarapodó életet s ki nem.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam önmagam felelősségét és hatalmát, amely lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre ITT megtalálható és felhalmozható, megosztható és kifejezhető nemcsak magam, de mások számára is.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ember, mint az egész létezés apró mása egyként és egyenlőként létezik, például ahogyan a vér az egészséges emberi testben egyenlően van szállítva minden részhez, egyként táplálván minden részt, sejtet, ugyanez a feladat megvalósítani a jelenlegi emberi rendszerben a pénzzel, hogy minden ember, mint az emberiség egy-egy sejtje egyenlő mértékben, mint az egésszel egy támogatva legyen az egészséges, élhető élethez és amíg ez nem garantált, addig az ember elkülönülésben tapasztal és létezik önnös önmagától, ezért egyként és egyenlőként fogja ezt az "önmaga figyelmenkívülhagyását" egyre intenzívebben kapni vissza, hogy vegye észre, mit fogad el és enged meg ebben a világban, mint akik vagyunk.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ésszerűséget és egyszerűséget egy élhető alapjövedelem jutattásában mindenkinek, akinek nincs hozzáférése egy élhető, tiszteletteli élethez a jelenlegi gazdasági rendszerben és ennek megvalósításához szükséges gyakorlati lépéseket a jelenlegi politikai, gazdasági és oktatási rendszerben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a szeresd felebarátod, mint saját magad alapelv alkalmazása ebben a pénzrendszerben az élhető alapjövedelem lehetne, azaz nemcsak magam, a szomszédom, az országom, hanem minden ember garantáltan egy olyan élethez férhet hozzá, amit magamnak is kívánhatnék, s ez lenne a feltétel nélküli szeretet, a valódi, fizikai együttérzés és a gyakorlati egyenlőség a Földön, vagy ha úgy teszik: menyország, s mindaddig amíg ez nem létesült meg, azok, akik nélkülöznek, mint az emberiség bizonyos sejtjei számára a Föld pokol.
Megoldás
Megoldás: a problémát tisztán látva, a megoldás is egyre nyilvánvalóbbá válhat: ITT, a Földön kell felelősséget vállalni mindazért, amit elfogadtunk és megengedtünk - nem a vezetőkre kell várni, sem a tudósokra, sem a bölcsekre - mindazt, amit kivetítünk mások fele, önmagunkban kell megtalálni, egyesíteni és kifejezni és mint vezető, magunk mutatunk példát a változásra, mint tudós, gyakorlati módszert találunk a világ problémáira és mint bölcs, valódi türelmet fejlesztünk ki, hogy az egyszerű 1+1=2 képlet alapján lépésről lépésre ezeket a tetteket halmozván valósítva meg a problémára a megoldást.

Elhatározom, hogy abbahagyom a keresést önmagam után, a kérdés folyamatos feltevését arra, hogy ki vagyok én anélkül, hogy azt nézném, ami ITT van, amit én teszek ma és realizálom, hogy a fizikai testem a valósághoz kötött legerősebb kapcsolat, melyként jelenlet megnyilvánulok, mely ugyanabban a fizikai rendszerben van, mint az összes többi ember teste, amelyek szintén az egyenlő életként nyilvánulnak meg.
Elhatározom, hogy elengedem a jó és gonosz, a pozitív és negatív, a fény és sötétség állandó ellentétének használatát, hogy definiáljam, Ki vagyok én, ezáltal gyakorlatban meghaladván az elmém korlátait és egyszerűen azt mondanám, amit teszek az ÉLŐ SZÓvá válni, az életért cselekedni.

Elhatározom, hogy másokat hibáztassak és vezetőkre, tudósokra, bölcsekre várván a megoldást önmagam vállalok felelősséget azért, hogy belül megszüntessem a konfliktust, az ellentéteket azáltal, hogy megértem a gondolataim keletkezését, az érzelmi energiák felhalmozásának mikéntjét, miközben megtanulok belül annyira lelassulni, hogy képes legyek pusztán jelen maradni, lélegezni és megelőzni a gondolatokra, érzelmekre, hangulatokra való reakcióim és ezáltal az energia keletkezését, ami hajtja az elmém, a virtuális jó és rossz látszólagos végtelen küzdelmét és meglátnám, ezen túl van az ÉLET.

Elhatározom, hogy újradefiniálom a szavakat, polaritás és ellentét nélkül, pusztán jelentés és kifejezés, mint önmagam legyen, ha szükséges megbocsátom magamnak a már beivódott, automatizálódott jelentéseket, amelyekre reakciók, minták teremtődnek, melyek nem támogatnak engem vagy másokat és ezeket meghaladom, gyakorlatban abbahagyom.
Elhatározom, hogy felfedezem hogyan lehet élni, érinteni, szeretni félelem és vágy nélkül, pusztán direkt önkifejezéseként MINDEN ÉLETként ebben a testben, miközben felelősséget vállalni önmagamért és direkt valóságomért egyként és egyenlőként, lélegzetről lélegzetre.

Elhatározom, hogy megosztom realizációimat és a józan ésszel felfogható tényeket az elme, az energia, az élet, a fizikai valóság kapcsolatáról és a tapasztalt, bizonyított mások által támogatott ön-őszinteség, ön-megbocsátás hatékonyságáról és egyszerűségéről.

Elhatározom, hogy minden olyan tevékenységet, mely azt állítja magáról, hogy a megoldás, s megismertem, próbáltam és rájöttem, hogy mégsem az, miért is nem az, leleplezem, megosztom, hogy azoknak az embereknek ne kelljen ugyanazon a hosszú és fáradságos úton végigmenniük, akik őszinteségben képesek realizálni anélkül, hogy sorscsapások, veszteségek, intenzív pozitív és negatív élmények hosszú évek folyamata által bebizonyosodni ezek az életet, minden életet nem támogató módszereiről, mint például a pozitivizmus, vallás, spiritualizmus, amelyek pusztán az elmében ön-érdek alapján valódi, globális megoldásokra nem tudnak gyakorlati, matematikailag bizonyítható megoldásokkal előjönni.

Elhatározom, hogy az Élhető alapjövedelem támogatása mellett állok ki, mert felismertem a megoldást benne, mely az egyenlőtlenség és kizsákmányolás megszüntetése lehetne és elhatározom, hogy mindazokat az ellenállásokat a józan ésszel és tényekkel megvizsgáljam és elmagyarázzam, hogy eképpen tanuljak és tanítsak a valódi, fizikai szeretetről magammal és másokkal egységben és egyenlőségben.
EREDMÉNY
Az eredménye a probléma-megoldás-eredmény nézőpontnak, hogy gyakorlatias: ezeket a szavakat élve lehetővé válik olyan dolgokat cselekedni, melyek a valódi megoldások fele mutatnak, például olyan rendszert kutatni, fejleszteni ki a jelenlegi gazdasági, pénzügyi, politikai hatalomban, mely mindenkinek jobb lenne - nyilvánvalóan lennének probélmák, tökéletlenségek, de ez egy fizikai folyamat és az a kifogás sem érvényes, hogy "nem tűnik lehetségesnek, tehát meg sem próbálom" - hiszen honnan is tudhatnánk, ha teljes énünkkel meg sem próbáltuk még?

Ez egy folyamat, de vannak, akik már realizálták a valódi értékeket, a lehetséges direkt kiutat a kapitalizmus kannibalizmusából és ezek az új elvek, javaslatok, folyamatok az Egyenlő Élet Alapítványa által vannak megosztva, melynek tagjai olyan emberek, akik saját maguk realizálták az ÉLET elsődlegességét és ezért hajlandóak változni, a rendszerben gyakorlati megoldásokat kutatni és együtt dolgozni ezek létrejöttén. Ilyen például a Living Income Guaranteed, amely magyarul egy Élhető Alapjövedelem Garantálva(hamarosan magyarul is), aholis akinek nincs kellő bevétele, emberi joga kellene legyen, hogy ne kelljen túlélnie, éhen halnia.

Egy, az interneten jó pár éve működő tanfolyam-csoport létezik, a Desteni I Process, mely pontosan ebben segít, hogy megtanuljuk azokat a módszereket, amikkel önmagunk megértésére és megváltoztatásának módszerére tehetünk szert, mellyel stabillá, erőssé és felelőssé válhatunk, ha őszintén alkalmazzuk ezeket a módszereket. Sok ebből "kinövő" "tag" azóta vesz részt a világ különböző pontjain, szervezeteiben ezeknek az alapelveknek a gyakorlataként valódi megoldások javaslatán, megvalósításán az oktatási, pszichológiai, politikai, pénzügyi, jogi életben...

A képlet egyszerű: megvizsgálni mindent és megtartani, ami jó(mindenkinek).

Ez az írás is egy olyan folyamat része, melyben rendszeresen írva támogatom magam és másokat abban, hogy valódi életet tudjunk teremteni a földön, olyanra, amire valóban büszkék lehetünk.

A világunkban látható, tapasztalható elkülönülés, küzdelem, egyenlőtlenség és kizsákmányolás miatt senkit sem lehet hibáztatni, hiszen az vagy, amit elfogadsz és megengedsz, ha azt, hogy nincs hatalmad a világ efféle irányelvei felett, akkor azzal vagy egy és egyenlő.
De ez megváltoztatható, nem Don Quijote harc a szélmalommal, nem kell odaláncolni magunk fákhoz, hanem stabilan, nyugodtan, józan fejjel gyakorlati megoldásokat kell találni a jelenlegi rendszerben, erőszak és hibáztatás nélkül. Pont azért, mert ha valaki elfogadja ezt a rendszert kívül, belül hasonlókat él meg és fogad el a saját elme-tudat-energia rendszerében, csak mintegy apró egy-és egyenlő másaként a külső nagy rendszernek - ezért is kezdjük belül, magunkon és aztán azt kifejezve haladunk a személyestől a csoportos majd globális fele.

Ezekkel a nézőpontokkal az ember valóban legbelülről tudja átformálni hozzáállását, megértését, gyakorlati alkalmazását önmagához, a világhoz - amint a realizáció megtörténik, az olyan, ahogyan egyszer Bernard Poolman fogalmazta: "amikor szar kerül a ventillátorba" - mindenben meglátni a problémát - és aztán realizálni, a probélma én vagyok, tehát józan ész diktálja: én kell megváltozzak...
Vannak tanítók, akár még spirituális arcok is, akik mondanak ilyesmit, bár azok akik végsősoron nem célozzák meg a politikai, gazdasági, jogi, oktatási rendszert: gyanús, hiszen ebben a világban ez vezet egy lehetséges békés kiúthoz a mostani pokolba vezető irányból - sem a jelenlegi minta szerinti multik, a kormányok nem lesznek képesek felülemelkedni saját, önérdekű, korlátozott mintáikon, hiszen azok a rendszerek a külső kivetülései, megvalósulásai az egyének, saját magunk belső konfliktusainak, őszintétlenségeinek és felelőtlenségének, tehát először magam rendberakom, aztán az kifejezem a helyes út.

Amikor túl sok a gyönyör, a szépség, a csodálatos, a szépséges - az is gyanús, hogy csak az elménkben, szavakon, érzéseken, stimulálásokon keresztüli élményeken, a tudat által látjuk a dolgokat úgy, miközben a világ szinte minden hírében tényleg csöpög a vér, a pusztulás, az élet sokrétű gyalázása, tehát a sok boldogságban gyanús, hogy egy buborékban létezünk - nos, minden buborék kipukkan egyszer...
Persze nem kell keseregni, mindig a negatívat nézni - hiszen az már az elme csalafinta játéka - el kell engedni az énképet s mégis szabadon élni az életet de anélkül, hogy kivonnánk magunk a rendszerből, melyben élünk s közben lehet nevetni, akár sírni főleg önmagunkon, de attól még van ami jó és van nem jó - mindenkit figyelembe véve - ezért gyakorlatias a "add azt is másoknak, amit magadnak is szeretnél" alapelv.

Köszönöm
- See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... 5UteH.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 05 Apr 2014, 22:25

Day 161
http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... henes.html
Mielőtt gondolkodnék és a fejemben folyna át dolgok sorozata szinte automatikusan, inkább írok.

Egész fáradtnak érzem magam, ami társul egyfajta feszültséggel, ami inkább testi, mint tudati, ezért szinte automatikusan befolyásol, mondhatni "lehúz".

Erről írok ma.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ne realizáljam, hogy két erős kávé után elő szokott fordulni ez a testi feltöltődöttség, mely mintha erős, hirtelen fizikai tettekre sugallna tenni, s mindeközben jellemezné egyfajta tompított, felületes testi tudat is, mely fáradtságban nyilvánul meg és mindebben nem realizálván, hogy amikor fáradt vagyok és kimerült, kávé után kávé sem tud csodát tenni és a meglévő fizikai állapotom megmarad így is, csak lesz egyfajta energiatöltet-érzés, mely egy időre lenyomja ezt az érzetet, de aztán teljesen visszatér, mert valójában ez van: fáradt vagyok, pihennem kéne.

Megbocsátom magamnak, hogy hajtani akarok, csinálni dolgokat folyton, amiket fontosnak definiáltam és valójában tényleg hasznosak, ám nem mérlegelvén a fizikai állapotom egyfajta elkülönülést hozok létre tudatilag, egyik az, amit szeretnék csinálni, ahogy szeretném magam tapasztalni, mint aktív, friss és az, ahogyan fizikailag létezem, mint fáradt és ilyenkor a kávét használván arra, hogy fáradtságomon felülkerekedjek olyankor is, mikor nyilvánvaló, hogy a testem közben nem pihen.

(Pihentem egy kicsit.)

Megbocsátom magamnak, hogy nem látom be, hogy egy negyed-fél órányi pihenés és utána egy óra cselekvés sokszor hasznosabb és támogatóbb, effektívebb, mint két óráig hajtsam magam, csak mert úgy definiáljam a hatékonyságom, hogy hány óráig csinálok valamit, még úgy is, hogy sokszor beláttam már, hogy sokminden tekintetben azzal kapcsolatban, amiket csinálok, a friss, üres, tiszta tudatosság által gyorsan is tudok nagyon jól haladni a dolgokkal.

Megbocsátom, hogy nem realizáltam, akkor iszok két "erős" kávét, amikor eleve van ez a fásultság, fáradtság, amely általában nem fizikai, hanem szellem, tudati és olyankor nem tudatosítom a következményét, hogy ha iszok kávékat és kimerült vagyok, akkor azok sem fognak segíteni, pusztán bezavarhatnak az alvásciklusomba, ami pont az ellentétét okozza, amit szeretnék: több hatékonyság, mivel nem pihenem ki magam rendesen a sok kávéval a szervezetemben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam elégszer, hogy gyakran egy 5-10-20 perces relaxáció, pihenés is elég egy ilyen fáradság, fásultság, tompaság lerázására, kipihenésére és nem látom józanul a pontot, mert kissé megszállott vagyok a csinálással, ahelyett, hogy a hatékonyságot is, a testem, a tudatom és a körülményeket is figyelembevenném.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a tudati fáradság abból adódik, hogy gondolkodom, reagálok, automatikusan elszállok a fejemben és nem engedem meg magamnak, hogy folyton belső csendben, lassan de biztosan cselekedjek, hanem energia-reakciókkal stimulálom magam, hogy átevickéljek a napomon energetikai pozitív-semleges-negatív tölteteken át a gondolatokkal, hangulatokkal, érzelmekkel, kedvekkel, emlékekkel, vágyakkal, aggódásokkal és nem realizálván, hogy ezeket fegyelemmel, specifikus megvizsgálásával a konkrét dolgoknak és józan észen alapuló probléma-megoldás hozzáállású akciótervvel lépésről lépésre meg tudnám oldani ezt a problémaköröm.
Elhatározom, hogy ha tehetem, a fáradság ellen nem harcolok, hanem mérlegelek egy esetleges pihenést, relaxációt, elengedést, kikapcsolódást, akár ha kell, fizikailag sem csinálván semmit, belátván, hogy ez hatékonyabb, mint a kávéval erőltetnék frissességet.

Elhatározom, hogy természetemmé teszem, hogy azt, amit szeretnék elérni, belássam mi akadályoz meg benne és azonnali megoldásokhoz szokjak, kifogás, halogatás és felejtés egybőli kihagyásával.

Érdekes, amikor fáradt vagyok és reaktív, sokszor cselekszek dolgokat, amik aztán ha már nem csinálom, visszanézve egyfajta álomszerűek.

Most azért írok le egy konkrét példát, mert ezt fogom használni megvizsgálni és korrigálni.

Például az imént, amikor pihenni mentem, volt fél órám egy csetig(másokkal interneten), s kb 15 percet engedtem leülepedni magam, de nem aludtam el, aztán az ágyból nézegettem dolgokat, amikre kíváncsi voltam és olyankor szokott lenni, hogy szinte mintha aludnék közben.

Amikor csinálom, nem tűnik fel, de miután abbahagytam és felkeltem tűnt fel, hogy kb. félúton voltam a határozott cselekvés és tudattalan sodródás közben. Pár weboldalt megnéztem, ami érdekesnek vagy relevánsnak tűnt(konkrétan mikor és hogyan kell ültetni bazsalikomot, mert kaptam magokat és ez volt a terv és közben a facebookon szintén láttam egy videót, melyben nők wing-tsun-kunfgu-znak és így aztán rákerestem egy hagyományos wing-chung közösségre itthon és aztán megnéztem hol van a közelemben mikor edzés, ha esetleg mennék.

Ezek a dolgok motoszkáltak a fejemben egy ideje, de vagy halogattam vagy elfelejtettem őket és most egy külső reakció hatására beindult.
Az első csak úgy feljött a relaxáció közben(a bazsalikommagültetés), míg aztán a másik érdekesnek tűnt és aztán arra automatikusan reagáltam.

Tehát ebből két dolgot szűrök le, mielőtt abbahagyom: ha nem irányítom(nem a legjobb szó, "direction" angolul, rendezés, vezetés, de ezek egyike se, talán ha ezeket összekapcsolom a vezetés és karmesterség szavakkal:) magam, akkor a már létező benyomások fognak feljönni és azokra fogok reagálni, ami elsőre nem tűnik rossznak, ám ennek alkalmazása során nem feltétlen vagyok teljes, felelős, abszolút, belső csendben lélegző cselekvő tudatosságban

A másik meg, hogy ne fogadjam el se a feledékenységet, se a halogatást, hanem váljon a véremmé a Tennivaló-Megtétel összekötése és egyfajta szorgalmas gyakorlati alkalmazása.

Például, emlékszem a volt párom minden reggel, mikor csörgött az ébresztő, azonnal felült és felkelt és csinálta a dolgokat, neki ez képesség volt, míg nekem van úgy, hogy felkelek, lenyomom vagy nem nyomom le az ébresztőt(kellemes muzsika) és még indul be az agyam, vagy merengek mi volt álmomban, vagy csitítom a már beindult gondolatokat (van úgy, hogy arra ébredek, hogy gondolkodom, van úgy, hogy azonnali, mint egy csettintés s van úgy, hogy lágy átmenet az álomból a fizikai jelenlétbe, nem teljes tudatosság, de nem is gondolatok sorozata).

Nos, mára ennyi, kedves nyilvános naplóm.

Most tovább "tolom" azt, hogy gyakrabban írjak kevesebbet, ne csak észosztót, hanem hogyan is alkalmazom, használom tudatosságra, változásra, megoldásokra az írást, önmegbocsátást stb. Nem is mindig végső kinyilatkoztatások ezek, hanem, mint az életem, egy folyamat pillanatai. Az írás nagyon támogató egy szelet "stabil jelen-valóság" megtapasztalásához, hogy a napom ne sodorjon el, hanem tudatosság legyen és ráadásul ne halmozzam napról napra a megoldatlan dolgokat, hanem tiszta fejjel feküdjek le, ezáltal is támogatván a teljesebb pihenést. - See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... texPF.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 08 Apr 2014, 00:19

DAY 162
http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... -kell.html

Tovább pontosítom a probléma - megoldás hozzáállást.

Általában az emberek úgy vannak kondícionálva, hogy:

probléma - reakció - probléma - reakció - megoldás

Ellenben van amikor nemcsak, hogy nem célszerű, de egyenesen kellemetlen következményekkel járhat a reakció.
Reakción itt a belső reakciót értem, egy-több gondolat, érzés, hangulat, kedv, érzelmi hullám.

Ezért hasznosabb egy olyan hozzáállás, hogy
probléma---->megoldás

Megbocsátom magamnak, hogy amikor valami probélmát látok, reagálok, gondolok, érzek, kedvem támad, ahelyett, hogy egyből látnám a problémát és egyből a megoldásra fókuszálnék.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedetem magamnak, hogy ne legyek teljesen jelen, mikor valami felmerül, amit meg kell oldani, meg kell tenni, mert eleve az előző percepcióból reagálván el vagyok foglalva.
Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy amikor éppen egy belső reakcióval vagyok elfoglalva, azaz gondolkodom, érzelmeken lovagolok, hangulatok befolyásolnak, akkor nem vagyok teljesen és annyira jelen, hogy ha egy probélma jön, akkor egyből realizáljam, hogy mi is az a probléma és mi lenne rá a megoldás.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elfojtsam magamba a probléma megítélése során kialakult konklúzióm, például aggódás és az egy belső érzelembe nyilvánuljon meg, ahelyett, hogy már azt a cselekedetet, hogy elfojtás eleve egy, a megoldás irányáva valódi cselekvéssel helyettesíteném.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha megengedem, hogy elfojtsak dolgokat, mikor problémákkal szembesülök, akkor egy belső reakciót engedek meg, ami nem a megoldás, hanem egyfajta energiaállapot, ami stimulál, kivált dolgokat bennem és azokkal vagyok elfoglalva, ami alatt továbbra is elfogadom azt, amit elfojtok, azt is, ami kiváltja, és azt a tényt, hogy ez nem változtat semmin a problémával kapcsolatban.
Megbocsátom magamnak, hogy olyan képzetem legyen, hogy egyfajta belső reakcióra, gondolatból, érzésből, érzelemből kialakult energiaállapotra legyen szükségem ahhoz, hogy cselekedjek, hogy a problémával szembenézzek és meg is szűntessem azt, mert direktben, önmagam, itt, belső reakciók és azok energiája nélkül úgy definiáltam, érzem magam, hogy nem teszek semmit, nem tudok tenni vagy nem indulok be tenni, ezáltal is kiszolgátatottan létezvén az energia irányába, önmagamtól való elkülönülésem erősítvén.

Definiálható egyfajta polaritásba rendezve is a reakció -
érzés, mint pozitív(vonzalom, jókedv, esetleg szerelem:)
érzelem, mint negatív(harag, féltékenység, esetleg szerelem:)

A gondolatoknak is van pozitív, semleges, negatív töltete, de azok nem olyan erősek, mintha csak csepegtetnénk az energiát ellentétben az érzési, érzelmi hullámokkal, amik akár teljesen elöntik tudatunkat és akkor szinte teljesen magukkal ragadnak.

Azért is érdekes ezeket fejtegetni, mert a szavak minden embernek mást jelenthetnek s bár van egy közös tudat, mindenki attól érzi valódibb személyiségnek magát, hogy látszólag egyedi nézőpontja van a dolgokról, önmagáról, mégis azáltal érzi másokkal a kapcsolatot, ha azért van metszete eme nézőponthalmazoknak...

Persze van is ebben valami, hiszen ha más nem, fizikailag, ahonnan két szeme néz, az valóban egyedi nézőpont szó szerint...

Viszont a szavakból kapcsolatok, kapcsolatok között érzések, érzelmek, energiák, emlékek, képek, gondolatok épülnek fel az elménkben és amit fontos szem előtt tartani, az elménknek/tudatunknak a fizikai testünkkel való kapcsolata.

Jóságos teremtőnk olyan hangulatban volt, hogy a tudatban látta jónak egyfajta végtelen szimulálását, miközben az elménk egy olyan mechanizmus alapján működik, amelyben szintén létezik idő, de a fizikaival nem szinkronban.

A fizikai testünk ideje legegyszerűbben lélegzettel úgymond mérhető - belégzés, szünet, kilégzés, szünet - ez egyenlően mindig egyfajta egységesség.

Az elménkben az idő energiában mérhető - pozitív, semleges, negatív. Amiért írok erről s persze nyilvánvalóan megkérdőjelezhetőnek tűnik ez az egész, pusztán morfondírozás, ám ha az elmével/tudattal rá tudunk állni a fizikai testünk ritmusára, azaz a lélegzésre, akkor a kettő összehangolható, akár annyira, hogy ez a belső, reaktív elme lelassul és akár meg is állhat.

Ez egy érdekes pillanat, keleti arcok szerint ez misztikus, megvilágosodott, mélységes, én csak úgy hívom: csendes.

Az általában belső gondolati, érzési, érzelmi ritmusok eltérése a fizikai testével egyfajta súrlódást, harmónia hiányát produkálnak, ami szintén megfigyelhető és megérthető, ha képesek vagyunk tudatosan, saját magunk lelassulni a belső reakciókkal és belül, úgymond békében, csendben, mégis jelen, tudatosan, nem ítélve, nem definiálva, reagálva, pusztán létezni.

Ezt szokták meditációnak nevezni, szerintem az félrevezető, főleg, hogy pont a nem definiálás aktív, tudatos megélése, ha nem vagyunk őszinték önmagunkkal, könnyen definiálódhat pont azok a már automatizált mechanizmusok által, amiként ma létezünk, ezért sokak számára a zen, pusztán üldögélés egy jó ötletnek tűnik. A veszély ebben az, hogy nem megszűnik a belső, virtuális reakció-tér, hanem szélesedik, melyben egyfajta egyensúly alakul ki, melyben béke, nyugalom tapasztalható, miközben azt nem látjuk be, hogy a reakciókat belül nem kiegyensúlyozni kell, hanem megérteni hogyan keletkeztek, mit kell fizikailag tenni, hogy megelőzzük azok újbóli létrejöttét.

Tehát, probélma - reakció - megoldás.

Probléma mondjuk, látom a szomszéd feleségét az ablakból félmeztelenül - önmagában ez nem probélma, sőt...hmm...de aztán jön egy gondolat belül, hogy "hmm de jó kis formája van ennek a Lenkének", amire aztán jön egy másik gondolat, hogy "Hmm, de jó lenne esetleg megfogni, sőt...", amit aztán egy olyan gondolat követ, hogy "Viszont a szomszéd, a férje valószínű nem örülne, ha velem kokettálna", "Lehet, hogy betörné az orrom, végülis lehet én is ezt tenném ha fordítva lenne", "Sőt, az én feleségem(tegyük fel van) sem értékelné, úgyhogy ez felejtős", "ráadásul könnyen lehet ebből konfliktus, mi lenne a gyerekekkel stb", "úgyhogy csinálom tovább a 'dolgom'". "De azért, őszintén magamhoz, dögös kis nőci ez!". (ezt most találtam ki)

És szintén nem az a probléma, ahogy feljönnek dolgok, teszem azt ha abban egyeztem meg a párommal, hogy csak egymással csinálunk szexuálisat, akkor amikor ezt megszegem, akár gondolatban, akár tettben - valójában a megállapodást a párommal - kifele vetített önmagammal talán szegem meg - ez a másikat tán azért zavarhatja, mert így a bizadalma csökkenhet felém, hiszen nem azt teszem, amit mondok, ezért ez alapján végülis akármi velem kapcsolatos állításra, eldöntésre igaz lehet, hogy megkérdőjelezhető, a bizalom megrezdül. S látszólag a gondolat ártalmatlan, hisz a másik nem tud róla, de magamban, magamnak én tudok róla, s ekkor ha csak is kicsiben, de ugyanaz van, ami akár előkészítheti a terepet egy valódi megtörténésre...

Itt a probléma nem az, hogy láttam a nőt, nem is az, hogy tetszett, amit láttam, hanem az, hogy belső reakciók jöttek, sőt nem is olyan nagy probléma, mert egész konstruktívan használtam a virtuális elmém arra, hogy belássam mik azok a következmények, amiket nem szeretnék a bőrömön(és másokén) tapasztalni.

Ami viszont nem biztos, hogy nyilvánvaló, hogy minden egyes gondolat - egytől egyig, ami bennünk valaha átfolyik - ha egyszer elfogadtuk, egész valószínű, hogy legközelebb is el fogjuk fogadni, hasonló vagy más körülmények között.

Hiszen, ha képesek lennénk belső csendből megfigyelni ezek létrejöttét, látható lenne, hogy eleve vannak bennem olyan régebbről jövő gondolatok, impulzusok, melyek szinte "megágyaztak" ezeknek a gondolatoknak, érzéseknek.

Kondícionálás ez, egyszerűbben: programozás.
A primitívebb emberi korlátoltságú elmeállapotokon ez könnyen megfigyelhető, például a fajgyűlölet, a homofóbia - egyszer kialakult ez a tévképzetük, akkor a reakciójuk a kiváltó tapasztalatra csak fokozódik, kérdőjel nélkül.

Ugyanez mondjuk a féltékenység - ha volt valami, ami miatt egyszer elfogadtam a félelmet, hogy a párom mással olyat csinál, ami valamiért bennem rosszat vált ki(főleg, mert ÉN kimaradok belőle) és ezért nem akarom ezt, függetlenül attól, hogy neki jó-e vagy sem - nem akarom, hogy azt csinálja, tapasztalja, mert nekem rossz - szinte feltétel nélkül. Ennek persze intenzívebb szokáshoz kötött fajtája a szexuális birtokviszony - "az én párom csak velem, engem" - különben félek és ezt a félelmet leplezvén jogot formálok dühre, haragra, akár a "szeretet" nevében, ön-érdekem tobzódásában a végletekig fokozván a belső reakcióim energia gyűlik fel bennem.

Itt már nyilvánvalóvá válhat az elme-tudat és fizikai test kapcsolata, de ezekben a felfokozott reaktív pillanatokban általában már nem vagyun képesek önmagunkat igazán látni, a pozitív-negatív reakció tapasztalása általában teljesen beszippant, elvakít, még a fizikai tények felfogását is ellehetetleníti.

Egyfajta öngerjesztő folyamat, melyben valójában csak az egyszerű matematikai képlet alapján történnek a dolgok: 1+1=2.

Egy belső reakció megismétlése már kétszer olyan erős, ha hússzor gondolok valamit, az hússzoros erejűvé válik.

Persze személyes konfiguráció, kit milyen gondolatok, pozitív érzések, negatív érzelmek, akár semleges ítéletek is - milyen tettekre sugallnak.

Elfojthatom évekig a félelmem, haragom - de az valójában a testben tárolódik, a sejtekben s a túl sok energia, főleg, ami a félelem alapú, nyilvánvalóan nem túl egészséges: stressz, aggódás, idegi kimerültség - valójában ez kicsit olyan, mint amikor az ember konkrét halálfélelemben létezik és ez a rettegés átitatja lassan de biztosan egész lényegiségünk.

A kulcsszó itt is a felhalmozódás - percek, órák, napok évek.

Mondhatnánk, vannak módszerek kiadni a gőzt, megbékélni, lenyugodni, akár szexuálisan, akár alvással, alkohollal, gyógyszerrel, droggal, erdőben alvással, akármi, de valójában ilyenkor a már elfogadott automatikus reakciókat nem változtatjuk meg, talán nem is vagyunk tudatában, hanem szintén automatizálunk egy igényt az elme-energiák kiegyensúlyozására, feszültségmentesítésére.

A reaktív elme, főleg ha úgymond automatikus, igencsak bajt okozhat - például autót vezetünk, éppen 100-al megyünk a négysávoson, míg a párom közli, hogy mással aludt és hátul ülnek a gyerekek és én elvesztem a fejem, felborulunk és esetleg mind meghalunk. Persze szélsőséges, de vannak helyzetek, amikor felelős munkánk van, éppen veszélyes dolgot csinálunk, amikor elfogadhatatlan, hogy egy pillanatra is a jelen, fizikai valóságban ne legyünk teljesen képben.

Az elme-tudat konstruktív, vizualizációs, imaginációs használata, mikor eldöntöm, hogy most elképzelek valamit, amikor megtehetem és azért, hogy megértsek valamit(mondjuk, hogy előre belátni lehetséges következményeket) ettől még lehet hasznos!

Szintúgy az első példával élve, mikor egy a nem-páromra úgy reagálok, hogy "hmm, fizikai kontaktus jó lenne", akkor szintén eldönthetem, felelősen, mi lenne a legjobb számomra, az ezt érintő résztvevők számára.
Esetleg felmerülhet egy felderítés, hogy amit most érzek, vajon elfogadom-e - vajon azért vonzódom valaki irányába, mert nem élem ezt az aspektusom meg a párommal és akkor ismét kérdőjelek jöhetnek. Fontos, hogy ezek ne automatikusan, hanem én, tudatosan "irányítsam-vezessem" magam ezeken át, mert ami automatikus reakció, az gyakran nem a legjobb, nemcsak számomra, hanem mások számára is.
Erre hasznos az írás - kiírom, pro, kontra, megnézem mi csak vélemény, önérdek, mi az, ami valóban érték ebben és eldöntöm mit teszek.

Vagy, akár, ha merem, vagy lehetőségem van, megosztom párommal, hogy "hmm a szomszéd nője mindig zöldebb" vagy akár ha valami erotomán radikalizmust akarok, megkérdezem a szomszéd párt erről, de mindenképpen következmények lesznek.

Az elfojtás sem hasznos, hogy "áh nem történt semmi, úgy csinálok, mintha nem láttam volna, mintha nem definiáltam volna pozitívan" - ám ez is felhalmozódik - hiába élem ki a párommal, a hozzáállást nem változtattam, nem is vagyok teljesen tudatában, ezért újra előjöhet esetleg, immár erősebben, amiből akár egyfajta "sóvárgás" is kialakulhat, abból meg, ha betelik egy pohár belül, kifakadhat, kiszakadhat olyan tett, ami aztán nem lett mérlegelve...

Extrém példa, de ha meghallgatunk interjúkat nőket-gyerekeket erőszakolókkal, akkor MINDIG elmondják, hogy jöttek a gondolatok, amik lassan de biztosan megszállták az agyukat és olyan tettekre vették rá őket, amik nyilvánvalóan nem jóságosak, de ha felgyűlt az erő, akkor az a jogosultság, amit a gondolataink fele csepegtettünk be az elfojtott vágyról, szándékról felhalmozódva tettekbe, erőszakba végződhet.

Ugyanez a félelemmel, sőt valójában, ha tényleg őszinte vagyok magamhoz, minden belső reakció egyfajta félelemből eredő - mert nem fejezem ki a valóságban, mert nem vagyok képes azonnal dönteni, cselekedni, felelősséget vállalni, hanem virtualizálok, belül szimulálok, ezáltal aztán az elmémben stimulálok s mindez energia.
Ez érzések, érzelmek, elfojtás, depresszió, kiélés, aggresszió formájában, akkor már a fizikai test szinte automatikus cselekvéseként nyilvánulhat meg önmagunk vagy mások irányába.

Ennyi bevezetőnek a probléma-reakció-megoldásból a probléma-megoldássá változtatásához elég is.

Ha megfigyeljük az úgymond sikeres embereket, mind üzlet, mind egyéb szakmai életben, ott is nagyon megfigyelhető ez a modell.
Probléma-megoldás, következő probléma-megoldás, így a hatékonyság nagyon megugrik.

A reakció teljesen felesleges, az csak idő - holott ha tisztán látom a problémát, nyilvánvaló, hogy a reakció nem hasznos, csak akkor "kell", ha nem vagyok jelen, hiszen ha jelen lennék, azonnal és direktben látnám, tapasztalnám a problémát és annak lehetséges megoldását és ezért egyből a megoldást alkalmazom.

Teszemazt az előző példával, ha szomszéd nőt látok, amire izgulok és van mondjuk egy párom, akivel megegyeztünk, hogy csak egymással szexelünk, akkor vele foglalkozom, vagy megkérem, vetkőzzön, akár ugyanúgy az ablakban vagy megbocsátom, hogy stimulációt, izgalmat, reakciót találok egy olyan nőben, akivel (minden résztvevő számára) nem igazán hasznos eképpen foglalkozni, ráadásul belül képzelegve róla, az ő engedélye nélkül, egyfajta virtuális peep-show, amely szintén megkérdőjelezhető. Vagyis képzeljük el ha más, olyasmi képzeli ezt el velünk/rólunk, akivel mi nem igazán szeretnénk? Mondjuk egy tata(szélsőséges, de nem teljesen lehetetlen...)

Szóval azt tegyük mások felé, amit akár magunknak is szeretnénk...

User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 13 Apr 2014, 18:22

http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... s-are.html

[JTL 163] Mystical Drug Experiences are like Ant inspecting a Lamborghini

I dare to question the drug-induced holy/mystical/oneness/bliss/enlightenment/god-experiences.
Question Everything

Are they really relevant experiences or those are just the mind's play, an other level of enslavement?
Do the people had experienced these really are able to apply this within their life and become more whole/effective/supportive for themselves and others?
If we are absolutely self-honest and question these experiences, are we capable of really-really trust in these experiences?
Do we really need to take mind-blowing drugs to figure out what would be the ACTION OF WHAT IS BEST FOR ALL?
Isn't the utmost divine/god-like/enlightened act to accumulate physical consequences towards what is best for all?
What is blocking individual human beings and humanity as a whole to simply consider the fact that what is best for all is what is best for the one?
What is actually blocking to use our brain/imagination/logical mind to realize what must be done in order to manifest in this physical system what is best for ourselves and all others?
Do we really need drugs to shatter/explode/intensify/zoom/effect our mind to consider what direction we should change in order to become a better/more effective/more practical person?
What is really better for individuals and humanity as a group altogether than do we have currently?
What do we really experience during mind-blowing drug experiences?
Why do we really believe what we experience as divine/god-like/mystical/enlightened?
What is the point what should be considered to use common sense and see beyond our experiences and consider facts and practical solutions?
What are the current excuses do we have for not being able to figure out what is really here and claiming we need to blow our mind in order to see beyond our accepted limitations?

These are just introductory questions, I mean - to question everything should not be a question because until I am on a quest for what is truth - I am not here, I am amazed in the journey through a maze of consciousness experiences in my mind while I am separated from what is really here as truth as this physical reality, Earth, ground, animals, plants, dirt, air, other humans and lot's of manifested consequences what are already proven not to be best for all what must be addressed with common sense to sort out.

Some people do use mind-blowing drugs to experience 'beyond the veil' and some claim for this life-changing experiences.

Here is the interview with Bernard Poolman about drugs.

"What is being accessed during the use of drugs is the mind, on become more aware of either a segment or a more complete picture of the mind. Obviously many then claim that they had a divine experience and they have become more knowledgeable, even wise and they have experienced oneness, they have touched god, all kinds of stuff.
I have a really sad news for you because to give you a context of your experience what you are actually seeing is to look at
An ant inspecting a Lamborghini. For the ant the Lamborghini look amazing and out of this world but even in this world the Lamborghini is completely irrelevant. Your experience is completely irrelevant. Your oneness experience is simply you're becoming aware of that you are part of a system that controls you within which you do not exist at all. Nothing what is experienced while on drugs is real. And as I mentioned you will give me many excuses and wonderful things because apparently their experience was something divine. It isn't. It's just your mind.
Now if your mind is to such an extent superior to you and you are mostly unable to actually contain, direct or orchestrate or connect or map your own thoughts, ~nevermind your memories, you can't even remember what happened during your life? How can you trust any of your perceptional insights? How can you trust any of the knowledge you hide behind? How can you trust anything that you are experiencing?
Careful! Delusion! Delusion! Delusion! Illusion! Illusion. The word illusion is very specific. It says you are losing. You'll lose yourself completely. And there is no divine spark waiting, there is no great merging with the great spirit waiting. It was all a lie. Time to take your hands out of the pocket and to start to find way to sort out this reality because you are here as the result of the sins of your fathers.
What you are busy doing is creating the future of your children. You are responsible as your fathers and great-fathers and forefathers were responsible.
Time to take responsibility..."

My experiences
I've had - really had - countless of experiences on various drugs, mostly with what are referred as 'psychedelics' - from smal spliffs to horrendous dosages for surreal trips and everything I've experienced was just an experience - not reality.

I've SEEN things, I've seen through levels of consciousness systems, I've seen dimensions, worlds, constructs many and many-many more - but honestly, in the current life I live on Earth, in this body, how these contribute for the problems I face in terms of finding practical solutions? In no way whatsoever. All I've realized was that it's all perception, it's all illusion what I perceive but that does not mean this reality is an illusion.
The experience is what with we relate and then reacting to experience we are being stimulated by- drugs are only catalyzers only.

Just like those mainstream hollywood action flicks wherein hundreds of people are working hard for a year on visualizing and sounding the screenplay perfectly and then starting the production by artistic camera moves towards the movie's peak moment where the hero says something apparently relevant message like 'you have to love yourself' or 'family first' with emotion-tweaking music and oversaturated visuals and you might have wet eyes and a tiny automated nodding and then the movie continues with destructive car chasing, bloody shooting rage and nonsensical fistfight between the ultimate good and evil and then the winner hugs his model-like half-plastic masked babe and pans away with a kiss in the sunset hearing groovy music.

Not a bad analogy if I see that tripping on drugs takes soooooo much time while we are entertained within our mind, not being really here, not being able to take full responsibility, not even be able to walk through traffic or even speak properly - but we can see like Van Gogh's paintings or watch plants as breathing and glowing fractals and see our thinking like cartoon's bubbles falling apart, explode or dissolve while connect with the music completely and experience intensity and bliss - but meanwhile we should not drive as we are so flying high we are completely off-track from phyisical reality and it feels so more real, more free that we'd want to stay in wonderland for ever.

I am here questioning the divinity of drug experiences.

I have walked this path for several years with manifesting myself as the character as an eraserhead and I've mastered the art of making habit of myself being completely off-here, automated, ignorant and absolutely acceptive for all the problems in this world, the full self-acceptance of being a self who is not real in and as this enslavement of consciousness system which apparently means being human entails of on individual and humanity as a whole.

The intent was good - to get free, to go beyond my limitations, to see new perspectives, to transcend, to be able to help others - yet what I've manifested through the personalities I've became with the so called mystical experiences was not freedom at all but self-delusion and my life proven absolutely not working.

I was kind of hectic within that, I always had the tendency to be radical so to speak within ensuring doing things what I do with full of my beingness if I could - so within the quest in searching the truth I've put on all my cards to spiritual and psychedelic practices for quite some years.

What I have found that people do not really commit themselves for what they want for instance some do buddhist meditation and tries to apply it's sort of principles . It suggests to put aside alcohol and drugs or do the practices every day for progression and apply several symbolism into their living such as always discouraging the ego and self-interest, thoughts, emotions, desire while what people mostly ending up doing is standing on several principle-feets/columns, meaning 'keeping their old life' what is being used as justification why not fully applying the 'practice's principles'.

That is why for instance in Jesus teachings there is this 'leave your parents' - give up all who you were before otherwise you will remain the same even when you try to apply new paradigms for your living standards - first empty the cup before filling up with new stuff...
And it obviously does not mean give your parents the finger and let them rot without ever wanting to see them as it would oppose the 'give as you would like to receive' - but to leave your parent's point of views, starting points, philosophical codes and start from scratches finding out what is your real truth of who you are and what you do and more importantly: what you want to become.

For me this was a bit easy as I came from a family wherein I've seen the lower-end side of living, the poor family in the village, I've seen killing animals daily from kittens to horses and family members arguing and fighting drunk almost every day and the patterns I've soaked into my beingness as living was not really practical but theatrically reactive, in my mind quite radioactive, meaning not really being able to enjoy myself or have stability to be able to deal with reality and solve my psychological issues such as being blaming, shameful, suppressive, energy-addicted daydreaming, procrastinating boy and the only luck I've had that was able to deal with science and computers and also my will to want to become more than I've experienced myself to be, mostly taken from books and movies because the patterns I've seen as 'who I am' was not satisfying, but more frustrating, chaining so the need for changing myself, my reality was not really a choice but more like act of surviving.

So for that - I was eager to fully blow my mind with drugs and actively trying out several spiritual practices while I was totally ready to give up everything I consisted of - except my strongest desires such as beautiful women, money and maybe some sort of fame and lots of power(defined mostly by the other desires) - which by my way proven to be very difficult but I quite soon realized this is why I am born, not for half-solutions, so I just do it and kind of never see back or look more forward while trying to erase my old personalities which already proven as not cool because suppressions, doubt, petrifying fears and burning, reality-blurring desires.

I've had my alcohol moments at university - it was like inhibiting the inhibition system within my mind - so I was able to express myself and talk! but after some years my body was like 'why you killing me?' and also all I've noticed that I did not really change who I was then if I allowed myself to get loose - I was just reckless and more like an unchained abused little wild animal who just raged around wrecking and laughing what did not seem right and also my father and many family members already walked this path and I've seen directly what alcohol really do with people's mind and body which was a no-go quite soon. I had this stomach-acid problem by always swallowing my reactions to remain apparently calm and combining that with lots of wine, shots, so when I finished university I had ulcer which was really hellish and completely blocked my ability to enjoy any given hour in my life so I lost my interest with alcohol when I started to smoke weed, which gave 'strange experience' while kind of I saw myself echoing in my mind and I calmed down with it.

Then I was surprised when I was high for the first time with acid - it was like smoking but 1000 times stronger - and it was still not enough so I wanted it again and the second time was a sort of white light experience, like a reset on computer - I've experienced silence, quietness, I was unable to define and I was dead and yet I was walking around so it seemed quite alive-like. This life-style has been sucked me into it's scenes quite deeply and I was learning how to not freak out while melting my mind completely.

There were aspects what kind of proven to be supportive, to be able to adapt the fast-changing mind-sets, external settings, the madness, the constant uncertainty of this changing world within and without - but in overall with this I was unable to work with physical reality effectively, only for a period of time of letting go was cool but then I've defined letting go, chaos and destruction within as who I am and then I've became it, I've became addicted to remaining who I've defined myself to be in order to perceive who I am to what I wanted to be while in reality from time to time accumulating hitting rock bottom and then realizing I was not here and missed some relevant points from what I've made mistakes and manifested irreversible consequences and losing everything again and again and again.

So for the so called divine and mystical experiences wherein one feels the touch of god and the oneness, the matrix, the beauty of the system: it is very important to question everything, especially the positive reactions within ourselves. I've explored this scene sooooooo much, I remember the weirdest experiences, changing visions, walking in mandala-fields, seeing everyone as myself literally, seeing the inner demon within everybody, seeing the layers of the minds, bodies or seeing energies, codes, fractals, ocean-like flowing of visuals, mercury-like people-groups flowing, siddhas, buddhas, aspects, bardo, ghosts, fairies, astral projection, obe, hypnosis, countless of white light experiences, ecstatic moments, body-switch, shamanic, tantric, krishna, jesus, buddha-experiences, whatever, YOU NAME IT, probably I've experienced - it's kind of groovy - but when I am for the real truth, nothing but the truth of myself, of reality, of facts, of everything - I can easily say this is nothing compared to Self-honest Living Here in Every Moment, only distraction, mesmerizing obsession to hide behind.
These experiences surely gave me perspectives, memories, references for what I am capable with the mind, even for moments without the mind - but after all I've proven myself - to myself and even others - that I was not directing, I was just 'free-riding' and I was reactive, automatic and picked up quite some quite schizophrenic, mind-splitting, megalomaniac convictions which with all I did was protecting my own interest to not needing to REALLY change, even by giving up these experiences completely.
System perspective
This is a very relevant topic to talk about as the world system consciousness is (constantly) evolving the idea of virtualization in the mind trying to promote experience instead of facts and solutions for all (as the machine-like manifested consequence-reflection of ourselves as equal as one) and what is spreading is to blow the mind as human right with those legalization campaigns for dope and other psychedelic, enteogenic drugs while almost half of the planet has no got no human right to have food, shelter, water, health care and education so within looking at priorities, the concept of equality is quite toxic when all the western people are thinking equality as the right to be openly gay, blowing mind with drugs and also have the right to march publicly, to live in secrecy, privacy and even now becoming to demand basic income while in overall looking the humanity as a whole we do not give that to all country while justifying it with manifested separation by definition of countries, religions, cultures, opinions so it is so fucked up if we start to investigate it with common sense, sober mind...but mostly we are always ready for an other fascinating experience to explore more while facts and manifested consequences accumulate.

I am not against the decriminalization personally as in my perspective it is absolutely exaggeration and unfair to go to jail because one is blowing mind with substances, unless manifesting brutal consequences - especially while many anti-life pro-war-public figure criminals are walking freely on Earth - it is also the question of what do we really have right to do by the law, by morality, by consideration of all participants.

One more thing I point out here is that it is also quite unequal for instance when the big promoter of weed Snoop Dogg is being caught with a pillow-sized quantity of dope at an airport, he just pays some thousands of fine and gets front coverage with his fox-like smile on it saying "Life is cool, bro, do it too!" while if some street kids are being caught with some spliffs they literally hit rock bottom in the jail judging them as the nastiest evil so it is quite a controversial topic.

Also I am aware of the the researches at MAPS and other 'multidisciplinary' psychedelic therapeutic groups for instance for war veterans with PTSD and with MDMA and Psylocybin they have some result for sure - but these wrecked humans(coming home from hell of Iraq, Afghan or Somali etc wars) are so much screwed up by directly facing real reality of the demonic nature of mankind within which they literally torture and abuse and kill each other, I mean human killing human is like brother killing sister, not much different, especially when we investigate the causes for wars and realize that is mostly by corporate greed for profit and not even ideology or moral reasons - that is only the media propaganda to catalyze the human mind's emotions - these soldiers are really deserve therapies what can lesser their fuckedup-ness of their severed mind and beingness to stop living in constant horror - for which drugs - with supportive, so to speak controlled environment - they can re-visit the trauma experiences and revive from the dreadful physical shock they've been programmed to exist.
I am sure that if those therapies would embrace and introduce supporting with Self-forgiveness, Self-honesty, Writing, they would result with much more effectiveness as I have used that too to support myself from stopping extreme paranoia with the assistance of Desteni Forum and Desteni I Process course.
Mystical experiences
Let's look back at the point of 'divine', 'mystical', 'holy' experiences which I've realized as a complete delusion, illusion, not being true at all but our perception through still remaining in and as our owned (or being owned by) mind system making us believe we are reaching out while all what happens is that we are being blinded by the bars of our mind-cage shining bright with the effect of the drug over saturating, melting and liquifying our already existing separation from reality within exponential exaggeration.

Such as within the quoted Bernard Poolman's interview - people will give many excuses and justifications of how those experiences are resulting them becoming more knowledge-able, wise etc however it should be common sense that if we do not practically become more responsible and actually be able to do for what is best for all with any experience then it is not worth a moment to even talk about.

Whatever is 'divine' - it means separated - polarity - it's like in the Orwell's Animal farm - "all animals are equal, but there are more equals" - just like in our manifested human system with it's blood, the money system - just like we define our moments sliced in time, judged by quality, positive or negative which is always only comes from self-interest. Self-interest indeed, even when we 'think about others first' it is about ourselves one layer deeper and when it comes down to Earth and the only acceptable solution obviously should be about really changing who we are according to what is best for all.

I really like the music for instance of Shpongle but what they speak about 'Divine Moments of Truth' referring to Dimetyl Triptamin enteogenic drug which with one can see through the veil and realize what is going on is questionable.

I mean, everything is questionable with common sense! Even questioning our questioning and I am not kidding - nothing in this world is what it seems and we want absolute self-realization we can not trust anything! Especially what comes from our perception as it has been formed, shaped from the first breath we've born here by forces outside of us therefore if we want to aim absolute realization from where we will not fall from time to time - we should get to the bottom of all things with practical, physically measurable Self-honesty with the tools of Self-forgiveness, Self-honesty, Writing, group support, etc

Even people refer to DMT that it is produced in the body, the mind, whatever they say to justify that what they experience is more real than our physical world - for me it is irrelevant if I can not become more practical for what is best for all in this human system. And be mind-blowing musician, promoting mind-blowing drugs will really solve the economic/environmental/educational issues and manifest a system for ensuring to prevent poverty/war/child-abuse/slavery/destroying ecology?

What is best for all is not a mystical term - it is something what can be considered by the 'give as you would like to receive' and 'love thy neighbor as thyself' principles. Food, shelter, water, education, health care is what we want for ourselves, so then seeing facts - currently it is not given to all - so first of all, this would be the best for all, that's simple, no need a trip to the Mars to see this through...

Also the musician from Shpongle(this is very popular in the mind-blowing scene and many does similarly quoting drug-experiences by psychonaut foes) has an other song called 'Mystical experiences' - which I really like as music but the message is the same: there are experiences which through one can experience great oneness, a world beyond which is more divine.

I agree with the need for deeper understanding what people grasp of this reality, I really do, which for religions and even science can not really stand for as those are more easily questionable because science is more and more becoming the tool and fuel for more corporate greed for profit and religions mostly point attention towards obedience and beyond death and asking for divine mercy while being comfortable with even child-woman-abuse and holy wars and the media is selling consumer materialism big time which also bulks in environmental and all living creature's abuse and aimless reproduction on mind- and physical level so people are hunger for real answers within the era of complete brainwashing thus trying to come up with more and more extreme methods to shake off the chains of our own enslavement.

The era of modern shamans, yogis, tantrikas, mind-revolutionists, psychonauts new-agen, spiritual and consciousness entrepreneurs has come wherein conviction of freedom is always at our fingertips to trip into the world of divine, mystical, profound, blissful spirit world of our true nature with various chemical substances.

I am deeply sorry but I humbly disagree. And I repeat - I've had these experiences, so vivid, so mesmerizing, so deep, so detailed that many currently I can not even describe and I've even enjoyed it, it was really like space-travel with the speed of light, but if it comes to Self-realization, Self-honesty towards practical solutions I clearly state that it was just the dimensions of Mind Consciousness System - not life, not really real.

For fun, artistic influences, sort of self-therapy, psychological-self-evaluation and acknowledging the extent of my own mind systems within which I exist as my own self-accepted enslavement for working with the tools of Self-forgiveness, Self-investigation it can be supportive for once in a while if one has the ability to apply Self-honesty.
Within each experience if we dare to really slow down - we can reach it's limit, it's end and it's systematic equation so to speak which can be explored through words, their relationships and energetic reactions always linked back to the human physical body. It's just the question of specificity and Self-honesty applied with measurable ways such as Self-forgiveness written, said aloud.

Also people would response that if one would require such experiences for becoming a less asshole, why not we let them experiment with their mind?

First of all you and your mind, your body is government property, what you have signed on many documents already under the capitalized letters of your name so are owned - hmm just kidding, but seriously - our so called 'civilization' is the external representation of our own mind consciousness system which determines how we perceive and react to things since our first moment.

We always exist within equal and one relationships as it is the basic principle in existence: Equality and Oneness as Self as all as one as equal. That's why we are always in relationship with something, even in drug experiences.

But if one has not dealt with the conscious mind, subconscious/unconscious mind, one's own-self interest, the desires, fears, ego and not yet manifested a stable physical presence and consistent breathing here as silence within in application and direction to walk Self-forgiveness to immediately re-align and change - these things will make one believe into constructs which are not really real, only the mind is at play which we are automated ourselves to define(even ourselves) with, therefore as as the mind itself.

So whatever is 'mystical', it is sneaky so to speak - 'myst I call' to hide behind, because I am unable to cut through the bullshit because I am not absolutely Self-honest/brave enough to understand all aspects, relationships, parts of my own creation, therefore this mysticism is here to justify with that "I do not fully understand what and why I do, I just know, I just believe, I just trust".

This is unacceptable within the context of Absolute Self-honesty and obviously within common sensical cross-referencing as it might fall with comparing to facts therefore we have to question these whole spiritual vocabularies which has been spread across the cultures all over the planet what if we dare to investigate it's history, FACTS, we can see - all the spiritual agenda was just a smart coup as any other consumerism, only this one has aimed the mind, it's energetic systems(what then will stimulate to do capitalistic consumerism).

And it is not even just about the point of Self-honesty but within delusion one's actions and their consequences into the physical reality, Earth without really being aware of what one's actions are causing through participating for instance in the capitalistic cannibalistic system wherein half of the human population of the planet is living in poverty meaning not having proper food, water, shelter, education, health care so then the accumulation of one's actions or not actions is also a responsibility whether one is aware about it or not.

And I repeat - I do not have problem with the mind-altering drugs at all - only what I refer to is for practical solution purposes these are obviously not the solution. Many claim, promote and even agitate these substances and the experiences they had on those that it is the solution while it is also questionable. It is so cool we see those vivid hallucinations of course, but many might freak out and they do not do it anymore, but if one then does it again and again and again for the tripping - is that really for transcending?
I still visit goa-psy-trance parties/festivals sometimes for fun and dance(not consuming anything only water) or making videos or helping on sound stage or just test myself(do I have energetic reaction in the mind and then re-align with Self-forgiveness immediately) and I look around and many people blow their mind and drink a lot by habit as it is the 'normal party' and is it really that 'revolutionary'/'life-changing'? Though it is cool to not judge yet embrace all what is here in all ways.

For let go of the reins within our mind, unscrewing the frames of it, having reference-experiences for what is like when we are not defining, when we see the extent of the mind consciousness layers and energetic manifestations it can be a mind-field-trip literally but within this one experience can easily fuck up one's own process of Self-realization by even within one thought-feeling-process when using it as fact while it is just a reaction of the past when one was Self-dishonest, in separation of fear from what is really real therefore manifesting some patterns from what one acts out or starts out a thing in one's living which seems valid, legit or even self-honest while it was literally just a tripping.

For instance when I use big equations for computing quantities for materials being needed for a house to build up and in the equation-process for mixing cement I make a mistake and count on ten times less one of the requirements than what is needed for it to last and it turns out only when it is too late when workers build up the house by it and later it falls apart and then it is already too late to correct it.

Once I've had the conclusion that I am a buddha, so for years I was doing buddhist things and then I've realized I am not.
Once I've perceived myself as light - so then from that moment I've defined myself constantly as 'light' - while I am not light. It is the polarity of the mind, depending on positive, negative: lightness, darkness.
Once I've felt myself as being this christ consciousness, for months I was wondering about that while I was able to let it go and realized it was by super-fast thoughts I've allowed to influence me.
Another time I've had experience talking to a specific mahasiddha(sort of old story of a buddha-like guy who had superpowers, just like from x-man) in a dream so then I've felt myself like 'I've given directions and teachings directly from a buddha-aspect) which I've researched for years, even went to India to find more original scriptures about it.
Many-many and many-many more experiences I've had while here, today I do see it was conviction, opinion, with good intentions nothing else but self-interest, and took invaluable years to realize how exactly I was Self-dishonest to be able to see through my own, self-created, self-maintained, thought-, feeling-, emotion-, memory-image-tuned experiences.

This is the mind - we can experience whatever we intensify ourselves into by the thoughts, feelings, emotions - if we have enough money for it and be able to pay for health, food, shelter - and there are many who can not afford to escape into experiences of positive, groovy moments but they suffer and survive - or not. It is crucial to understand how we are creating experiences through our mind.

It is similar in and as the mind where positive and negative judgements, energies are constantly moving and to see what is real one is required to lean back and stop participating - and within the drug experience these all systems are not really being stopped - only all is being liquified for one big blob within which one is tripping constantly and all the experiences are happening and within that one is not seeing thoughts, only patterns, geometry, colors, frequencies etc - while it is the same system, only it is being heated up (or cooled down) to have different effects.

So anything seems mystical - it is suspicious that "I am in delusion with justification".

It also can become easily a trap - as we peel off a layer with drugs and see another - and then we do another 'trip' to face the next layer - and then we also experience the mind blowing - and then again - while we completely miss the point of direct changing ourselves - and wanting to use the stuff to experience again or have a more direct reference or having a more deep, longer, intense, profound experience - but it's just experience - completely individual - even when we do it together and we feel similar, whatever - we do not understand how the mind works, it is always creates virtual space within we are being entertained - and if drugs effect our mind - we are not here, we are in the mind, it's common sense.
We even can state that we are simulating life - but after all all we do just stimulate ourselves.

There is nothing within our mind or consciousness which can not be explored within practical self-honesty HERE, breath by breath, step by step, if required with specific assistance.
That is real Self-intimacy - the Transcendence of the Mystical.
Just some points to 'thing' about... If you disagree - simply share your perspective if you dare to stand out and see your common sense and discuss it openly with no shame.

I am open for facts and cross-referencing, these are the points I've realized.

What I've also realized is that many of the so called enlightened people are not standing up and out and share their point of views - therefore it is already questionable is it really real, meaning if you would be so sure that you are really knowing, really transcending, why don't you want to share that so fucking divine revelation with all the world openly?

Investigate your interest, your motivation, your direction, your willingness and capability of sort things out on Earth. No matter what's the matter - what is the excuse? That should be obvious how to step through and ACT SOLUTION if you are really enlightened - if not, then question everything from scratches. Every day if required, every moment if needed. Simple.

Also when one is blowing with these drugs - can also incorporate the F.E.A.R.

Fear of being punished from the law system being completely hooked on stuffs which are illegal? This was a great point also within my living with drugs for self-betterment - for my reasoning it was this buddha-thing(buddha referring here as 'awakened one'), one saying was that

'A buddha should not rely on anything'.

I mean literally anything - so if I do need anything for being aware - am I being aware or just being effected to feel more aware until the effect is gone?
So even referring to such thing as 'buddha'(which is a label, a definition, a picture, a judgment in the mind) is already a relying - relationship, separation, fear. Unacceptable. Push through it and whenever comes up - apply Self-forgiveness immediately and re-align in one breath and stand.
Not much time after applying Self-forgiveness directly to it one can realize the enormous power of letting go such belief-system and start to realize how much it was indeed blocking real freedom to be here. And from that there is no turning back - Self-honesty is always who we are - or who we are not and that's it.

So after all - for me all mind-altering drug has proven to strengthen only the inner mind for external dependency for perceptions which do not stand through the test of time.

For that it was the beginning of the great war of intensity for having a so strong mind-blast that I should be shifted to the 'other side' permanently. Of course the intensity also only requires for the mind, not for Self-honesty, Breath, Act where we can stand within stability - in and as our human physical body.

For the purpose of mind-blowing drugs if one use these as mind-effects, visualizations, mind-lubricants it can be sort of fun regardless of the fact that it fucks with the mind with ways one does not comprehend therefore it is mostly the separation what is being fueled within one's mind about there are divine moments, the mystical experiences are more real while these are just really the moments of one is seeing the mind system from different angles.

In this perspective for the real self-support it can be used a very few times but only for the sake of realizing how much we are fucked within our mind which we have to take seriously in terms of working through delusions word by word what we do actively accept and allow within our normal daily living.

For the simplicity it is like a war going on within our mind - the positive, negative, neutral energetic forces are being created through frictions of the judgements we participate within and each breath we miss to remain here in inner silence - we are not here, only in this virtual mind field which we were proudly able to program to perceive a some sort of reality for what we do not really take responsibility for.

Each word to we store reactions, memories, feelings which are being programmed into our own physical body to react to what then stimulates the mind, energy, thoughts, feelings, emotions what we will bear one after another even if it is obviously out of context from HERE, even when it is just distraction, energetic accumulation, spite or even self-abuse.

But when the thought is coming here - it is already manifesting in the mind - and if we are not slowed down within enough to literally be faster than our mind - then the mind will always walk in front of us in one step beyond and simply mirroring our starting point of inner separation from ourselves, from the external world therefore being completely powerless and victimized by: our own self-dishonesty towards ourselves and to the external world as equal as one moment by moment accumulating more and more physical consequences not only for ourselves but for our children, the future, the destiny of mankind.

We must be able to become literally faster, smarter, greater, stronger than our mind which requires slow but sure accumulation breath by breath to not participate within it, not being directed, mesmerized, pulled into.
The fact is that our mind is always one(or more) step beyond of us, who do consciously experience and the mind is constantly busy, scanning, processing, equalizing, predicting as a supercomputer and changing the curtains in front of us - but this mind is who we allowed to direct us - and this mind can not be shattered, left behind with drugs - as it is the inner manifestation of separation of ourselves from ourselves - so we must understand the mind, how it works, what triggers it, why I am being reacted the way I am now feeling good, feeling shitty - all we have to know without thinking, without memories - that is awareness - what for Self-forgiveness written, said aloud is the solution - I will be able to see the mind-patterns before being thrown at me as 'experience' and I can become faster - while being silent, here, directive physically.
Even if we can experience these on drugs - it is not really helping as while on stimulated by drug energies - it is not SELF who changed, only being stimulated to perceive differently - so then after the drug experience is gone - we are the same - only having some references which we might define, think about and in that moment we are more screwed as to use the dualistic mind to define non-dualistic mind is the direct way for absolute delusion it is sure, I've walked it, will not work, only for self-interest, but if we open up ourselves to really act for what is best for all, within this capitalistic, limited system, then we will see, it is not practical, it is slowing us down, it is filtering out facts, it is not practical.

So transcendence is letting go all - even experiences, even drugs - if you insist and take the risk, try, for sure(with assistance, as the guy really jumped out from the window, I did not believe in this shit, but he really did, and he is alright now but did he really change? I am not sure, time will tell).

And transcending is not meaning letting go the physical - it means letting go delusions, applying Self-honesty, absolutely, in each breath. And then we can become capable of seeing/realizing/understanding that the mind consciousness is dependent on physical energy, the human physical body, which is way more superior than our mind, than consciousness.

How much more do we need when we really realize the fact that we are inferior to our own mind which is inferior to consciousness systems which is inferior to the physical?

Investigate, question, apply - it is not the lazy, tripping rebel who will realize, but the diligent, self-honest, practical - and if I can become this, any psychonaut can if really dares. This process will be a shit load of more intense when letting go the mind-altering options but then we are able to work directly with and on ourselves for changing and then applying that into our direct reality to really be able to stand for all equally because that assists to embrace what is real, here.

For real solutions we must be in this system but not of the system, understand our inner mind system how we are behaving, why do we behave so and what is our individual impact to the greater human system which has it's own character so to speak. The capitalistic system, the money system is enslaving almost everyone equally while some are feeling divine, mystical, god-like with all their billion times billions of money which to we should stand up to in practical way and use the current system and it's rules to have impact which is relevant which can be accumulated by individuals who really did realize what is the first priority, what must be life, what must be equal life for all.

That is why the Equal Life Foundation has been formed and running various projects, researches to accumulate real solutions such as Living Income Guaranteed for an immediate solution for poverty, famine, child-abuse which for no mind-blowing god-like drug experience is required to see it's immediate need today as daily 30.000 child dies from famine each day which for we must stand together to vote and implement and manifest a system which ensures ground to earth solution.

Personally me, who've invested so much time and effort to know these drugs, experiences, if I would see these things as the most practical solution for the greatest problems to humanity, I might consider supporting these things - but within investigating how the systems really work and how to become the most effective to participate within standing up to these by investigating and participating, I've found these drugs, the experiences not much relevant and from a perspective directly as blocking my effectiveness to expand to directions what to I am directing to move so it is common sense for me within my personal process to let go these experiences, substances and trusting myself to give my support to other manifestations what require focus, consistency, clarity and diligent accumulative effort to have relevant impact on educational, online and local societies as well.

And it is obviously an excuse to claim that these things do not accumulate consequences which are obviously questionable for not only physical but mental health as well which is also a point of Self-honesty I am referring to. If one can acknowledge that even if would like to stop but can't then it is time for ask for support and it is not shameful, for me, when I've approached Desteni forum in 2007, it was common sense to ask for support and that was the one of the most worthy of my decisions in my life because from that moment I am stabilizing and expanding day by day without a doubt which is also available for anyone who really wants to.

So investigate the Mind, Self here, Human Systems by investigating Desteni support sites:

Desteni I Process LITE for understanding how to work on mind, self, for practical Self-honesty
Self-supportive mind-blowing Audio Interviews from EQAFE
Living Income Guaranteed by Equal Life Foundation
Desteni Forum for sharing Self-realization and ask questions
Desteni WIKI on drugs
Why drug experience give the feeling of freedom?

That is all for today about the context of Ant inspecting Lamborghini. - See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... NcbdB.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 15 Apr 2014, 08:43

Day 164
http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... ovabb.html

[JTL 164] Gondolati fáradtság ne tovább
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljam, milyen energiaállapotban vagyok, hogy az alapján döntsem el, hogy mennyire vagyok fáradt, kipihent, energikus, éber, jókedvű, fáradt, álmos, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez az automatikus ellenőrzés és definiálás nem valódi, csak az elmémben történik, gondolatok, emlékek, félelmek, vágyak alapján, nem több pusztán, mint stimuláció.

Példa:
"5 óránál kevesebbet fogok aludni, tehát holnap álmos leszek."
"Valójában összesen kb 4 órát aludtam, az nagyon kevés, biztos, hogy fáradt leszek délutánra."

Ez csak egy tipikus példa, erre jönnek gondolatok automatikusan.

Pedig a fáradtság nem a gondolatokból kéne eredjen, hanem fizikai, szellemi kimerültségből, persze az sem mindig - például ha jól érzem magam, általában nem jön fel a fásultság, fáradtság, míg ha fáj valami, vagy várakozással, feszültséggel teli, akkor az jobban fáraszt. Pontosabban akkor inkább megengedem magamnak, hogy ezek alapján úgy definiáljam magam, hogy elfáradok, azaz több olyan gondolat jön, hogy fáradt vagyok és ezekre reagálván ezt is tapasztalom.

Nos, ezek nem szükségesek, valójában a gondolatok sem szükségesek, főleg folyton azt megjegyezni, hogy "fáradt leszek ám!" - ez szinte olyan, mintha azt mondanám magamnak, "én megmondtam, fáradt leszel és kész" és akkor elfogadom.
Mintha azt nézném a fejemben, hogy jön a gondolat, aztán azt kiabálja a fejemben, hogy "fáradt vagyok", én meg bambán nézem, s aztán erre úgy reagálok, hogy "ah, basszus, tényleg, most valójában fáradt vagyok, hiszen a gondolatom is megmondta".

Persze vannak helyzetek, mikor ezeket a fáradtság elmebárgyúságokat figyelmen kívül hagyom, például ha veszély van, vagy teszemazt, egy olyan nő van velem, akinek imponálok, vagy fontos valamit csinálni és még akár az is lehet, hogy mérlegelvén arra jutok, hogy ha most nem győzöm le a fáradtságom és nem csinálom azt, amit kell, akkor csak magammal szúrok ki, például iskolai házi feladat vagy megetetni az állatokat, megitatni a növényeket, akár gyereket, stb és akkor ezzel mintegy ráveszem magam a cselekvésre és amikor megteszem belátom, hogy a fáradtság csak szemléletmód, percepció.

Például amikor kisgyerekkel kell játszani este, mesét olvasni - persze van fáradtság, amikor már azt sem tudom mit olvasok, de van úgy, hogy közben elfelejtem, hogy fáradtnak definiáltam - vagy próbáltam definiálni magam és akkor valójában csak kifejezem magam, ÉLEK, legyőzöm a fáradtságot.

Van egy interjú azzal kapcsolatban, hogy mi is a feladás, amikor valamit csinálok, s feladom, nem csinálom.
Abban azt mondja, hogy jön a kifogás, a magyarázkodás, de hiába minden, aki vagyok, azt meg kell csinálni, ki kell fejezni, ha most feladom, később ugyanezt úgyis meg kell csinálnom, plusz ott lesz az is, hogy egyszer elfogadtam magamat feladni s azon is túl kell tennem magam.

Ez igaz arra, amikor többször, sokszor megteszek valamit, amit nem kéne, vagy amikor sokszor megtehetnék valamit, amit meg kéne és látom és nem teszem és minden egyes alkalommal egyre durvább a dolog, de mégsem teszem. Ekkor már nem biztos, hogy csak a dologgal állok szemben, amit meg kell tenni, hanem azzal is, amennyiszer feladtam csinálni, mert szokássá vált, lényemmé vált, személyiségemmé vált, azzá fáltam, elfogadom magam úgy, hogy feladom magam(nem postán).

Megadom magam a kifogásnak, a fáradtságnak, a félelemnek, a kényelmetlenségnek és abban a pillanatban valójában aki valójában vagyok, pontosabban, aki lehetnék megszűnik és ez a feladás, lemondás, megadom magam vagyok.

Nos, a fáradtság is sokszor ilyen, gyakran a fáradtság egy kifogásokból, félelmekből, tudatalatti elménkből szőtt fal, melyet egyes alkalmak elfogadásával építettem fel és azért van ellenállásom, mert valójában önmagam már elfogadott természete áll ellen annak, aki lehetnék, ha egyszerűen csak csinálnám, amit akarok.

Ma például volt ez, hogy kb négy órát aludtam és egy órát utaztam a városban, másfél órát vezettem, újabb óra utazás a városban, ebéd, több óra folyamatos munka és közben nem jött fel, hogy fáradt vagyok, pedig reggel majdnem feljött ez.

Ekkor megálltam és felismertem a programot: folyamatos ellenőrzés, a helyzetem, amiben vagyok, ahogyan vagyok és definíciók vannak, szabályok vannak és ezek folyamatosan futnak, anélkül, hogy ezt tudatosítanám. Vagyis, ha akarom, tudatosíthatom, de általában más dolgokkal vagyok elfoglalva.

Ma tudatosítván az utcán megállván megfigyeltem, hogy megpróbáltam fáradtnak és álmosnak definiálni magam, meg determinálni későbbre, hogy fáradt leszek, mert keveset aludtam és mielőtt reagáltam volna rá, abbahagytam, jelen maradtam, lélegeztem, megbocsátottam, hogy ezt megengedtem és gyorsan a telefonommal felvettem, hogy mit is realizáltam, hogy megmaradjon.

És ez tipikusan olyan, hogy mindig is tudtam, hogy ez van, tehát, hogy ingereket, élményeket definiálok, már létező szabályok alapján cimkézek és azokat újra szabályok alapján címkézek és aztán azokra reagálok, pozitív, negatív energiával, melyek úgymond determinálják tudatosságom, holott ez nem valódi tudatosság, ez csak afféle stimulációs, szimulációs percepció.

Vagy például: Megnézek egy lányt az utcán, arcára nézve automatikusan definiálódik, hogy "széparcú" vagy "semleges" vagy "csúnya", egy autóról, hogy "semmi különös", "vagány", "ócska szar".
És mondhatom, hogy nem, de attól, hogy nem vagyok tudatában, még ez történik, hozzáállásom létrejön s amíg nem vizsgálom meg, nem lassulok le belül annyira, hogy megértsem, mit és miért automatizáltam és valójában hogyan, ez vagyok.

Régen teljesen kényelmes volt napi négy óra alvással beérnem, mostanában, hogy a szemem fáradtabb az irodai légkonditól, többet szoktam adni neki, hogy pihenjen, és ezt most nem adván meg, újra előjött a fáradtság definíció - majdnem, de most nem dőltem be neki.

És főleg olyanok nyilvánvalóan illúziók, amikben "én x.y.z vagyok/leszek" található.
Pár példa, csak úgy hasraütésre:

Én fáradt vagyok, én beteg leszek, én ideges leszek, én kanos vagyok, türelmetlen leszek" stb.
Ha valaki megkér arra, hogy magyarázzak el valamit, de nem érti és újra megkér rá, türelmetlen leszek.
Ha valaki azt mondja rám, hogy bunkó, ideges leszek.
Ha egy számomra vonzó nő mondja, hogy jó lenne meztelenül egymáshoz dörgölőzni, kanos leszek.
Ha egy hajléktalan arcombatüsszent, azt gondolom biztos beteg leszek.
Ha 5 óránál kevesebbet alszom, azt gondolom, fáradt leszek.

Erről már igen-igen sokat írtam - jön a gondolat, azonosítom magam a gondolattal, reagálok a gondolatra, mint önmagam és aztán a reakcióval is azonosítom magam és BAM - azzá válok.

Nem számít, hogy ez a pillanat egész jó, egész jelen vagyok, ha jön a gondolat, az az isteni jel, az van, az lesz, nincs mese.

Valójában ez szánalmas, de ennyi nem elég, meg kell vizsgálni, honnan ered ilyen gondolat.

Hamar kiderül ez az isteni sugallat, aminek így bedőlünk egy régebbi önmagunk újra- és újrafelidézése, anélkül, hogy akkor és aképpen realizálnánk, hogy ez nem a valóság, főként, mert a gondolatra reagálván elfogaltak vagyunk, a reakcióval is azonosulván megkérdőjelezhetetlen a gondolat és arra való reagálás én vagyok, hiszen én tapasztalom s ez a tapasztalat éppen most intenzívebb, mint a tények a fizikai valóságban.

Persze ennél összetettebb a dolog, általában mindenkinek képesnek kell lennie úgy elszállni a gondolataitól, hogy azért még képes legyen elérni és megszerezni, érvényesülni és irányítania magát ebben a fizikai világban, a társadalomban, de az a tény, hogy gondolataink vannak, az embert nem önmaga a természettől való felsőbbrendűségének álfényébe kéne lódítsa, hanem józan paraszti ész alapú megkérdőjelezésbe, hogy vajon nem ez az oka-e annak, hogy azért pusztul a bolygó élővilága, az emberiség fele nyomorban él, saját fajtársainkat írtjuk, mert minden egyes ember elkülönült ebben a virtuális elmében a fejében és onnan nézve egyáltalán nem képes a valódi együttérzésre, csak annak önérdekű, stimulatív szimulálására?

Értem én ezen, ha annyira mesteri az a sok bölcs tag, akinek könyveit szentségesnek tartunk, esetleg megfontolni, mire utalnak az elmével kapcsolatban, a felebarátunk valódi szeretetével kapcsolatban?

Minden ugyanoda vezet vissza - akarunk-e és képesek vagyunk-e abszolút módon őszinték lenni saját magunkhoz, például annyira, hogy a saját gondolatainkból teremtett kifogások és ellenállások falán túl lássunk nem pusztán saját életünk hatékonysága, hanem esetlegesen mások támogatása szempontjából.

Ezért támogató megbocsátani magamnak, nem várni másra, én teszem meg amit itt és most látok, hogy én kompromittálom magam vele - megbocsátom, hogy idáig nem álltam ki magamért, elhatározom, hogy mostantól megváltozom és azt is belátom, hogyan is teszem meg.

Amikor és ahogyan jön a gondolat, hogy "ha négy vagy öt órát aludtam, akkor fáradt és álmos leszek", akkro arra nem reagálok, lélegzem, jelen maradok és belátom, ez nem segít, főleg mert ha fáradt leszek, akkor úgyis fáradt leszek, ha nem, akkor meg nem, de ezt felesleges előredefiniálni, determinálni.

Amikor és ahogyan azt tudatosítom, hogy keveset aludtam, vagyis úgy definiálom, hogy keveset aludtam, tudatára ébredek, hogy idáig hajlamos voltam azt gondolni, hogy "ha ennyit aludtam, ennyire leszek fáradt-kipihent" és ezt megvizsgálván arra jutottam, hogy ez egy polaritás, ahol pozitív-negatív értékek vannak, attól függően, hogy mit definiáltam szabálynak.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy álmos vagyok, jelen maradok, lélegzetemre, tetteimre fókuszálok, itt a testem és környezetem az, amivel foglalkozom, belül csendben megelőzöm a gondolkodást, ha jön az inger, hogy befele némán suttogó megjegyzések törjenek fel az elmémben, a lélegzetem figyelem, azt nem irányítom, fizikailag érzem a levegőt, a testem, azt, amit csinálok, amit csinálnom kell, amit eldöntök csinálni és realizálom, hogy az állandó gondolatokkal való megjegyzés, ítélkezés egyfajta elfojtás, ahelyett, hogy kifejezném magam a világba, Földön, ITT, a virtuális elmémben próbálok meg élni, nem realizálván, hogy az csak stimuláció, szimuláció, hogy pozitív, negatív energetikai élményeket váltsak ki reagálván bizonyos gondolatokra, szavakra, emlékekre, vágyakra, félelmekre.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy aggódás, félelem van gondolataim mögött, vagy akár előtte, elengedem a félelmem és mérlegelem, valódi veszély van-e, s ha igen, akkor beavatkozom, megelőzöm annak bekövetkeztét, ha nem, akkor bízok magamban és belátom, hogy gondolatokkal stimulálván magam pusztán a félelmem folytom el és erősítem magamban, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy nem tudom aggódásom, félelmem leállítani, megvizsgálom annak eredetét, okát, szavakba foglalom és arra nem reagálván egyből a probléma megoldására összpontosítok, az irányában cselekszem direkt módon, bízván magamban, lélegezvén, ITT cselekszem.

Amikor és ahogyan azt látom, nem bízok magamban, vagy kétségek merülnek fel bennem, megvizsgálom mik azok és szavakba öntöm - ha ezek a szavakba öntöm momentumok elárasztanának és azokra reagálván újabb és újabb gondolatminták özönlenék el az elmém, lelassulok, abbahagyom és belátom, írásra van szükségem, amelyet akkor megteszek, amennyiben épp nem tudom, elhatározom és betervezem mikor és aztán meg is teszem.

Amikor és ahogyan van időm, mert teremtettem rá vagy éppen adódik, hogy írjak arról, amit szavakba öntök, hogy lássam mi a kapcsolat a szavak között, amikre automatikusan reagálok, ami elvisz, amire negatív - vagy pozitív! reakciók által elvesztem jelenlétem, akkor azt leírván felfedezem hogyan is működik, működök, a dinamizmust megértvén specifikusan meglátom pontosan mit kell megbocsássak, hogy idáig ugyan elfogadtam és megengedtem, de mostantól tudatosítom, hogy megváltozok ebben és hogyan.
---------
Ez brutálisnak tűnhet elsőre, agymenés, rengeteg fáradtság, idő, energia, de meglepő módon nagyon hatékony. Amíg írok, lelassulok, őszintén látom a szavakat, azok kapcsolatát, s azok mentén felfedezem már mit fogadtam el és engedtem meg magamban és nem szállnak el, mint a gondolatok és felfedezhetem benne a hibáztatást, kifogásolást, rávetítést, nem józan ész alapján történt következtetéseket, automatizmusokat és ahogyan egyszer Gurdjieff mondta, hogy az ember egy gép, de amint megérti, hogyan működik ez a gép, megkapja a lehetőséget, hogy megváltoztathassa.

Ezért az önismeret nem pusztán frázis, hanem művészet, s minél jobban megismerem hogy ma ki vagyok és hogyan is lettem az, meglátom azt, hogy hogyan változtathatom meg magam, főleg akkor és abban, amiben ezáltal belátom, hogy nem őszinte magamhoz, korlátolt, félelem alapú vagy másokat nem figyelembe vévő. És ekkor már kicsit könnyebb megváltozni, mert tisztábban látom, mit és miért teszek, mik a következményei. És következmények mindig kihatnak környezetünkre, világunkra, másokra, a jövőre. És ez már felelősség.


Eztán már nyilvávaló, hogy elhatározom, hogy megváltozom, és le is írom, pontosan miben, miért és hogyan változom meg. És a kulcs itt is őszinteség. Például a fáradtsággal nem próbálom szédíteni magam azzal, hogy "akkor ezek szerint napi egy óra alvás is elég, s ha jön a fáradtság reakció, akkor megbocsátom" - ez önáltatás, mely aztán úgyis kiderül. Hatékonyság, szorgalom, akaraterő és gyakorlatiasság javasolt, főleg önmagam korlátainak meghaladásában.


Elhatározom, hogy a fáradtságot, álmosságot nem definiálom az alapján, hogy hány órát aludtam, hanem a fizikai tapasztalásban, s jelen maradok, nem engedek a kísértésnek, hogy gondolatokkal és "ha van, akkor én vagyok/leszek" típusú ön-definíciókkal stimuláljam magam reagálni, s a reakció tapasztalásában időzvén azt definiálni önmagamnak.

Elhatározom, hogy ha nem tudom megelőzni egy aggódás, félelem, ellenállás minta feljövését az elmémben, s arra való reakció teljes meghaladását, akkor leírom hogy ez micsoda és megértem pontosan mi és miért történik és megbocsátom, tudatosítom, elhatározom, hogy meghaladom.

Elhatározom, hogy ha észreveszem, hogy fókuszom, fegyelmem, jelenlétem enyhül, akkor mérlegelem, lehetőségem van-e pihenni, relaxálni, s ha igen, akkor megteszem, vagy ha nem, akkor megnézem mit tehetek és lélegzem és eldöntöm, hogy itt vagyok és kifejezem magam és megteszem, amit eldöntöttem és bízok magamban, hogy annyit és azt döntsek el megtenni, amire képes vagyok, s ha nem tudom mire vagyok képes, józan észre hallgatván kipróbálom magam, s ha valami egyből nem megy, nem ítélem, nem definiálom magam, hanem bízok magamban.

Mára ennyit az álmosságról, felelősségről, elhatározásról.

User avatar
jozsef
Posts: 224
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 19 Apr 2014, 11:20

Day 165
http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... iciok.html

Most, hogy stabilabb vagyok és több mindent csinálok, feljöttek dolgok, melyek nyilvánvalóan nem támogatóak.
Ezeken végigmenve tudatosítom ezeket és elhatározom, hogy nem veszek részt bennük.
Pontosabban olyan szokásaimban, amik a tudati fáradtságot teremtik meg, mely ezt a fajta virtuális energiát hozza létre, s egyszer létrejött az elmémben, onnantól kezdve a polaritások irányítanak - pozitív és negatív.

Amit persze igen régóta "tudok", hogy automatikusan definiálok dolgokat, jelenségeket magamon kívül, belül, s ezek a reakciók újabb és újabb belső reakciókat indukálnak, de más pontosan az előtt belátni ezeket úgy, és amiért újra-és újrateremtem és nemet mondani. Ehhez kell egyfajta intimitás belül, hogy lássam éppen ki is vagyok és mi is történik bennem...

Alapvető az, hogy magamat ellenőrzöm (ezek mind automatikusak, ha elgondolkodom, vagy fókuszálok valamire, nem is vagyok tudatában, de attól még megengedtem az elmémnek, hogy történjenek), hogy milyen állapotban vagyok többféle irányból.

Mennyire vagyok friss/fáradt
Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
Mennyire vagyok egészséges/beteg
Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

És még sorolhatnék jó pár státuszt, amik gyakorlatilag automatikusan eldöntődnek, mint a programozásban a Tala objektum függvényei, amik visszaadják valamiféle algoritmus alapján a változóim értékeit, amikor rákérdezek. Pontosabban akkor is frissülnek ezek az értékek, ha nem kérdezek rá, pont ez a dolog, amiért írok róla.

Mert attól, hogy nem figyelek rá - ha ráfigyelek, láthatom, hogy ezek történnek, s ezáltal energia van, ez a sok dimenzió mind rendelkezik egyfajta értékkel, energiaszinttel - pozitív/semleges/negatív.

Mondhatnánk, hogy pont azzal, hogy foglalkozok, ráfókuszálok ezekre teremtem meg őket és önmagam kapcsolatát ezekkel a korlátokkal(végülis azok).

Persze nem is azt mondom, hogy ne vegyem figyelembe, mennyire vagyok fáradt, beteg, ápolt akár...vagy ne tudjam mennyi pénz van a zsebemben, inkább az, hogy ezek ne definiálják, határozzák meg azt, hogy mindezek alapján ki vagyok én és abból következzen, milyen a hangulatom, hozzáállásom magamhoz, a világhoz, másokhoz, a dolgokhoz automatikusan.

Attól még, hogy nem figyelek rá, nem akarom bevallani magamnak például, hogy frusztrált, szétzilált, bizonytalan és legyengült, kimerült vagyok, attól még lehet így s ahhoz, hogy dolgozni tudjak az okokkal és okozatokkal, a tényekkel, hogy hogyan is vagyok valójában, miért is lett így s legfontosabban: hogyan is tudnám ezt orvosolni, a jövőben megelőzni: tudatában kell legyek a részleteknek.

Például, hogy azért vagyok feszült, mert félek valamivel szembenézni, vagy beismerni, hogy változtatnom kéne, de attól a változástól félek, mert vagy meg kell mondanom valakinek olyat, amit úgy érzek kellemetlen, vagy abba kell hagyjak egy olyan szokást, amit úgy definiáltam, hogy "jaj de jó", s valójában tudom, hogy egyáltalán nem jó az nekem, csak az élmény, amit kiváltok vele, abban van egyfajta eufória, például amikor jól berúgok, miközben a család meg örülne, ha velük is foglalkoznék, helyt állnék, az anyagi problémák, a valóság megoldásán dolgoznék, de attól meg félek, hogy nehéz, nem megy és egyáltalán(példa).

Irodai környezetben dolgozva, akármilyen szépen öltözöttek is az emberek, a hangjukból, a gesztusaikból, a mikro-kifejezésekből az arcukon sokszor látni, mennyire nem egészek, valójában nincsenek megbékélve magukkal és önbizalommal teli határozottságból eredő hatékonyság sem "jön át".

Persze ilyenkor a legeslegfontosabb, hogy amit látok, tapasztalok, magamra reflektálni - nem-e csak projektálom, hogy ne kelljen NEKEM szembenézni, beismerni, megváltozni.

Ez is ön-őszinteség(és nem Önnek kell őszinte lenni, hanem önmagamnak, önmagammal) - lássam, hogy volt-e egy plusz lépés a reakciómban, amikor a tapasztalás, tapasztaló, tapasztalat közben volt "projektálás"(kivetítés, terelés). Ugye bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű típusú frázis.

S ha képes vagyok elcsendesedni belül, akkor szintén képes lehetek meglátni, ez most, amit tapasztalok, én vagyok vagy más? Ha én, akkor magamon dolgozok, megkérdezem mi miért van úgy, miért érzek így stb.

El lehet jutni(sőt, ajánlom), hogy az ember lássa a rendszereket - ez persze nem olyan, ahogy a Matrix filmben ábrázolják Neó látását(vagyis egy darabig biztos nem, az szintén az elme), hanem őszintén magamba nézek és látom a programokat, a rárakatokat, az ítélkezéseket, a pozitív, negatív töltést a szavakhoz, jelenségekhez kapcsolva, a remény, a hibáztatás, a félelem, a feladás energiái mögé bújva felelősséget nem vállalva hogyan és miért létezem aként ebben a fizikai valóságban, akiként ma megengedem magam létezni és viselkedni.

Semmit sem ér a sok bölcsesség, okosság, élmény, tudás, emlék, ha az abszolút őszinteségben képtelen vagyok folyamatosan jelen maradni úgy, hogy igenis vezetem, irányítom, rendezem a sorsom, az életem kétség, ragaszkodás és félelem nélkül.

Őszintén, az nem ér túl sokat, ha néha képes vagyok elengedni, belazítani magam annyira, hogy megtapasztaljam a félelemnélküliséget vagy, hogy képes legyek pozitívan gondolni minden lényre és azt kívánni, érjék el a szenvedéstelenséget, főleg, ha ezt nem tudjuk lehozni a Földre.

A legmélyére kell eljutni a dolgoknak, abszolút őszinteség, abszolút tudatosság, abszolút jelenlét és abszolút akarat.

Ezek nem túlzások, persze menő mondat a Harcosok klubja c. filmből, hogy, amikor a gucci öltönyös reklámra néznek a harcosok, azt mondván, hogy "az önfejleszés önkielégítés...na de az önpusztítás...", de ezt is lehet úgy látni, hogy az igazi én-fejlesztés, a valódi, ÉLET-tel való azonosulás pont nem önkielégítés, hanem az az, ami mindenki javát válik.

És ebből jön, hogy ami nem a mindenki nek a legjobb irányába tesz lépéseket, nos az már valóban lehet, hogy önfejlesztés, önkielégítés...
Persze hol a határa az énnek, ezt is lehet kutatni, keresni, tesztelni, az biztos, hogy az elmén keresztül elég közeli ez a határ, de azon túl meg valójában ami látszik, hogy ÉN ITT VAGYOK - minden, ami itt van ebben a világban, ÉN VAGYOK. Ez lehet egy igazság, mert lehet vele dolgozni, bár nem túl vidám, hiszen igen-igen sok ember szenved, de ez van itt, ez a valóság, ezt fogadjuk el, lehet hibáztatni, kibújni a felelősség alól, de aki ki akar bújni, úgyis kibújik, aki meg felvállalja, az felvállalja, ezt nem lehet erőltetni.

Ez szintén egy reflexió - s az egység és egyenlőség alapelv úgyis folyton megnyilvánul - aztán ha nem azt cselekszem, ami végsősoron(közvetlenül és közvetve) mindenkinek a legjobb, akkor ez szintén reflexió(vagy reflux-ió), megnyilvánult következmények formájában.

Az elme tudat rendszerben egy sajátos jellemző szintén, hogy csak úgy tudunk egy és egyenlő lenni valamivel, valakivel, ha egyfajta kapcsolatot formálunk az elménkkel a tudatunkban valamivel, amitől el vagyunk különülve. Ez hatalmas realizáció, ne menjünk el mellette...

Amint van egy kapcsolat valamivel, valakivel, ami által meghatározunk, akkor máris a saját elménk rabjai lehetünk, ez aztán a szabadság...

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy folyton feltételek alapján ellenőrzöm magam, hogy különféle szempontok szerint éppen milyen állapotban vagyok s azok alapján definiáljam, hogy hogyan vagyok, éppen hogyan érzem magam, ki vagyok és hogyan is viselkedjek.
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak elcsendedni, lenyugodni, jelen maradni belül annyira, hogy lássam milyen feltételeket ellenőrzök az elmémmel automatikusan, hogy azok alapján meghatározzam, hogy mi van, ki vagyok és hogyan érezzem magam és mit is csináljak.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az aki vagyok, akiként érzem magam, nem valódi, hanem csak az elmém már meglévő, létrejött rendszerén keresztül tudatosítok feltételekhez kötött szabályok alapján következtetéseket, asszociációkat, emlékeket, melyekhez gondolatok, érzések, érzelmek társulnak, amelyek hatására viselkedésminták aktivizálódnak.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, amit tapasztalok, az az önérdekemből ered, pozitív s negatív ítéletek sokszoros rendszerssége által épülve fel egy percepció, amit valójában kifogásként használok arra, hogy úgy nevezem, hogy "én", s azáltal fogadjam el a korlátaimat, a világot, amilyen éppen, anélkül, hogy megkérdőjelezném, amit csinálok, valóban őszinte-e magammal, a világgal.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az egész energia-háztartásom, amit az elmémben tapasztalok, a stimulációk, motivációk mind pusztán a pozitív-semleges-negatív irányok mentén léteznek és, hogy tapasztalások közepette elfelejtem az egység és egyenlőség alapelv gyakorlati alkalmazását.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy aggódjak, gondolkodjak, feljöjjenek dolgok, amiket nem oldok meg, fel, jutok elhatározásra és ezeket hagyom a fejemben, tudatomban szállni és ezekre reagálván energiát felhalmozni, ami a bizonytalanság, vágyakozás, aggódás morzsáit tartalmazván lassan de biztosan felhalmozódva tapasztalássá, hozzáállássá, megnyilvánult következményekké válhat, ha nem hagyom abba, látom át, nem változtatom meg a hozzáállásom ezekkel kapcsolatban.
Elhatározom, hogy lelassulok belül annyira, hogy a lélegzetnek tudatába lévén cselekszem, az elmém mozgásaira nem reagálok, megelőzöm az elmém mozdulatait és direktbe kifejezem magam, kihagyván a gondolati, virtuális, belső hang teret és bízván magamban, itt kifejezem magam, mint tett, szó és valóság.
Elhatározom, hogy felderítem az összes okot és következményt, azok kiindulópontját, aminek a mentén jogot adtam az elmémnek arra, hogy automatikusan ellenőrizzen feltételeket és azokból következtetéseket vonjon le, mintegy előredefiniálva azt, amit tapasztalok és azt hozva fel, mint reakciók, gondolatok, érzések, amikre való tapasztalásban elmerülve, arra fókuszálva nem látom, hogy ezt én teremtem - tehát ezt felismerbe lélegzek, elengedem a félelmet, a vágyat, a pozitív, negatív vonzódást, taszítást és ITT vagyok és direkt tapasztalom, ami van és direkt fejezem ki magam, belső reakciót nem várva meg.
Elhatározom, hogy tökéletesítem a jelenlétet, az elmebéli automatikus reakciók megelőzését direkt jelenléttel, lélegzéssel, szóval, tettekkel, bízván magamban, nem hagyatkozva sem a múlt felcímkézett emlékeire, sem a jövőbe kivetített vágyálmok-félelmek képeire, hanem ITT cselekszem, egységben és egyenlőségben azzal, aki vagyok, ami itt van.
Elhatározom, hogy megbocsátom minden kétségem és egységbe rendezem akaratom a jelenlétben, ahol a fizikai testem folyton ITT van, lélegzik és ÉL.
Elhatározom, hogy tudatosítom magamban, hogy a testem folyton ITT ÉL és lélegzik és amikor én gondolkodom, érzésekre reagálok, automatikusan pozitív és negatív reakciókba merülök el, akkor én el vagyok különülve a valóságtól, ITTléttől, a testemtől, ezért olyankor hatalmam és erőm feladván sodródom, nem létezem, nem vállalok felelősséget azért, ami és aki vagyok mindennel, ami itt van, másokkal egységben és egyenlőségben, mint az ÉLET.

A dimenziókat, amelyek alapján automatikusan definiálom magam, szintén tovább lehet nyitni:

"Mennyire vagyok friss/fáradt"

Megfigyelvén, ezt hogy határozom meg, megláthatom a feltételeket, amikhez kötöm, a tapasztalataim, emlékeim, vágyaim, félelmeim alapján, amik persze akár jelenthetnek is támpontot, hogy megjósoljak valószínűséget, de attól, hogy egy adott napon 5 órát aludva álmos voltam, nem jelenti azt, hogy szabályszerű, hogy ha 5 órát aludtam, akkor álmos kell legyek és leszek is.
De ha úgy definiálom magam, hogy ha így volt, akkor ez lesz, és ha így tettem, így fogok érezni, akkor már eleve elfogadom, ha így lesz.

"Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)"

Vagy amikor pusztán a körülmények alapján engedem megmondani, hogy is érzem magam - ha például meglöknek a buszon és nem köszön vissza a szomszéd, kiborul a kávém és elhagytam a bérletem (példa), s aztán ezeket használom arra, hogy definiáljam: szar napom van, rosszkedvem, azt szintén érdemes megkérdőjelezni: valóban ez határozza meg, hogy ki vagyok? Mennyiben fogja ez befolyásolni a napom, a percepcióm, esetleg eleve kiszűrjön vagy blokkoljon valami olyan dolgot(észrevenni, megtenni), ami fontos lenne?

Megengedheti-e egy vicces előadást játszó komikus, hogy enged ennek a hangulatnak, ami körülményektől függő? Vagy egy politikus, aki milliók sorsát befolyásolja? Vagy csak saját magunk?
Nyilvánvalóan nem kell vigyorogni, mint a tejbetök, ha mondjuk elpusztult a családom, de be kell látni, pontosan az ingerek által befolyásolható társadalom az, amit a média, a propaganda, a filmipar s mindenki, aki el akar érni valamit - használ.

Nyilván meg lehet kérdőjelezni mindent, de közben hatékonynak és működőképesnek kell maradni a társadalomban(főleg, ha fizetést kell szerezni, hogy életben maradjuk), ezért van ésszerű határ a megkérdőjelezésnek.

Emellett pedig az, hogy mire van időm, pusztán attól függ, mire szánok. A sok destonian blogokat (százak) olvasva látszik, hogy sokuk extrém módon elfoglalt emberek, családosak, üzletemberek, felelős posztban dolgoznak és mégis képesek egyensúlyban tartani magukat, miközben lényük legbelsején képesek "dolgozni", önismeretet gyakorolni, hogy képesek legyenek egy, a lélegzetről lélegzetre történő tudatos változást megvalósítani.

Ebben hatalmas a desteni folyamat, hogy bárki tudja alkalmazni, aki képes őszintévé válni saját magával.

Tapasztalom, hogy félelmeim jócskán enyhülnek, sőt, sokszor egy furcsát tapasztalok, valami olyat cselekszek, amiben régen volt egyfajta "félsz", azaz nem kevés bizonytalanság, miközben ezt a félelmet látva energiát adott - látszólag ez jó motiváció volt, de emiatt nagyon merev volt mind a nézőpontom, mind a reakcióm és a következmény is, ezáltal vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon lassan(főként a külső körülményekhez, azok által) változtam.

Most képes vagyok megnézni egy helyzetet, mérlegelni, gondolatok nélkül ráadásul és eldönteni mi lenne a legjobb, nemcsak nekem és úgy is tenni - vagy ha nem, akkor meglátni miért nem sikerült és alkalmazni azt.

Tegnap például realizáltam, hogy olyan gyakran használtam ezt az aggódó félelmet tetteim önreflexiójára, hogy hirtelen azon kaptam magam, hogy megvizsgálva a félelmet, attól féltem, hogy ott nincs félelem - eszméletlen komikus ez, de ha letagadom magam és mások elől, az nem segít. Viszont tisztán látván merre tartok és miért - nem szégyen leírni, hogy ilyennek tapasztaltam magam, főként azért sem, mert változom, tehát leírván azt, hogy "féltem a félelemtől, amiről aztán kiderült, hogy féltem a félelem hiányától" - egyáltalán nem félelmetes.

Látszólag ez már őrület, ha ennyire direktben kiírja az ember az elmét, de akikké váltunk, mindenképp kell egy időszak, amikor ezeket ennyire megvizsgáljuk és kiszűrjük mi az, ami nem támogató. Inkább itt és most megteszem, akár több évig is, mintsem halálig kerülgessem és folyton elfogadjam a problémát, amely ezáltal csak fokozódik.

Folytatás következik


Return to “7 Years Journey to Life”

Who is online

Users browsing this forum: No registered users and 4 guests