Jozsef's Journey to Life

Place your Blogs Here
User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 20 Apr 2014, 19:51

Day 166
http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... etbol.html
Folytatom ezeket a definíciókat egyenként megvizsgálni, meghaladni, hogy ne kössem azt, hogy ki vagyok és hogy látok, mit teszek feltételekhez, előítéletekhez:

Mennyire vagyok friss/fáradt
Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
Mennyire vagyok egészséges/beteg
Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy túl fáradt vagyok helyesen dönteni a pillanatban, nem bízva magamban, hanem a gondolataim, a múltam, a hibáim figyelembevételét, a sikerek figyelembevételét, a reakciókat használva arra, hogy döntéseket hozzak, ahelyett, hogy itt tudatában lennék mi van és azonnal cselekednék.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért nem cselekszek azonnal, a pillanatban, ITT, mert úgy definiáltam és formáltam magam automatikusan reagálni, hogy félek spontánul, direkt cselekedni, mert párszor ilyen esetekben nem az lett, mit szerettem volna, elterveztem, vágytam rá, s ezeket a cselekedeteimet megítéltem, mint negatív, elkerülendő, s közben ezt a spontán, direkt, reakciót kihagyó egybőli hozzáállást is elítéltem, elkerülendőnek definiáltam anélkül, hogy ennek tudatában lennék, hogy az életem pontosan milyen területein "tiltottam le" a spontán, itt-ben cselekvő direkt önkifejezésem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, hogy az, aki vagyok, befolyásolódik, változik attól, hogy mennyire van energiám, mennyire vagyok friss vagy fáradt, mennyire vagyok vidám, semleges, szomorú, kanos, kielégült, gazdag, szegény, egészséges, beteg, elfoglalt, spontán, jelenlevő, elszálló, hasznos, haszontalan, jól kinéző, nem jól kinéző, határozott, bizonytalan, ahelyett, hogy realizálnám, hogy az vagyok, akiként és ahogyan ITT vagyok, nem pedig a feltételekhez kötött energiareakciók, definíciók, ítéletek, szabályok, emlékek által megteremtett tapasztalásokból felépült szokások összessége.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy ha feltételekhez kötöm, például fáradtság, anyagi körülmények, kedv, kanosság, hogy hogyan érzem magam, hogyan tapasztalok, hogyan reagálok és hogy ezek alapján hogyan viselkedem -kérdés, belátás, tudatosság nélkül, akkor valójában egy szerves robotként létezem, azaz feltételek triggerelnek arra, hogy kinek és hogyan érzem magam, ezáltal befolyásolható, manipulálható, lefoglalható vagyok, amiben nincs beleszólásom, vagy azt állítom, hogy van, de azt mondván, hogy "ez vagyok", "így a legjobb", "így érzem helyesnek", "ezáltal vagyok aki vagyok", miközben nem tudom megváltoztatni sem a hozzáállásom ezekhez a szabály és reakciókhoz, sem az ezekből következő cselekedeteim, akkor valójában a saját magam teremtette szabályokból felépült korlátaimként létezem, anélkül, hogy megvizsgálnám, miért is kell ez a szabály és mi a valódi oka, hogy a pillanatban nem vagyok képes spontánul, szabadon és határozottan dönteni, cselekedni, amik által az, aki vagyok, ahogyan hozzáállok dolgokhoz, nem a feltételekhez kötött.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy kifogásként feljöjjön az, hogy "de hát ha keveset alszom fáradt vagyok, ez tény" és nem realizáljam, hogy ezáltal nem veszem figyelembe, hogy a tudati fáradtság nem valódi és ahogyan rengetegszer megtörtént már, hogy keveset aludtam és nem voltam fáradt, ez csak egy félelem, egy beletörődés, mert ha nem vagyok jelen, akkor a fáradtság vesz erőt rajtam, míg ha jelen vagyok, akkor figyelmen kívül tudom hagyni a fáradtságot azáltal, hogy jelen vagyok és kifejzem magam anélkül, hogy folyton ellenőrizném, definiálnám és előre eldönteném, hogy fáradt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a fáradtság abból ered, hogy folyton definiálok, kategorizálok, automatizálok és ezekre reagálok, mintegy úgy definiálni magam, hogy én az vagyok, aki és ahogyan és amiképpen reagálok belül, míg az, amit teszem és ami feljön bennem, az adott, és az olyan részem, amit nem akarok és nem is tudok megváltoztatni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha egy lélegzetet veszek és cselekszem vagy beszélek közben, akkor aközben nemcsak, hogy felesleges, de korlátozó és fárasztó gondolkodni, definiálni, reagálni belül, ami egy belső, virtuális térbe viszi a figyelmem a fizikai jelenlétről, miközben a fizikai valóságban automatikusan cselekszem és reagálok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy belül lelassulni, nem követni a gondolatok, érzések, reakciók hullámait a megoldás és ahhoz az út a megértésen, mit és miért teszek vezet és azáltal, hogy belátom, hogy ezek az apró lépések nem abszolút őszinte módon történnek magamhoz, a dolgokhoz, hanem a múlt miatt, amit a félelem vezérelt - és ezeket leírván, megbocsátván és megérteni feltételeiket, mikor olyan helyzetbe kerülök, hogy előjönne a definíció, reakció, elfogadás - már látom, hogy épp ezt fogom tenni, és ekkor lesz időm és lehetőségem választani és nemet mondani a megszokásra és felelősséget vállalni, hogy jelen maradjak és tetteimben megváltozzak.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, amiatt aggódjak, hogy ha figyelmen kívül hagyom a fáradtságot és "hajtom" magam, azzal nem teszek jót a testemnek, tudatomnak és nem realizálván, hogy ez azért van mert nem tudok és nem akarok különbséget tenni a tudati és fizikai, szellemi fáradtságtól és nem realizálván, hogy éppen melyiket tapasztalom és mit is kéne tenni, hogy ezen túltegyem magam, vagy tudati lelassulással, elengedéssel, gyakorlati megbocsátással vagy ha szükséges, valódi pihenésel, relaxációval, alvással.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magammal annyira őszinte és intim kapcsolatba lenni, hogy bármikor, folyton, akármikor lássam, mit is tapasztalok és miért, hogyan teremtem azt meg és mi benne a felelősségem, azáltal, hogy megnézzem azokat a következményeket, amiket ezáltal teremtek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a józan észt, az abszolút ésszerűséget abban, hogy lelassuljak belül, hogy mindent áltlássak, a belső félelem-alapú, ítélkező, duális, polaritás-alapú energia-reakciókat felismerjem s mielőtt befolyásolna tapasztalásomban, hozzáállásomban, percepciómban, viselkedésemben, le tudjam állítani, újra stabilizáljam, jelenbe helyezzem figyelmem és ne veszítsem el állandóságom, stabiitásom a valóságban.

Elhatározom, hogy amikor felgyorsulnak bennem a tapasztalatok, tapasztalások, definíciók, reakciók, akkor észreveszem, lelassulok, lélegzek és elengedek mindent, ami felgyülemlett belül, nem elfojtom, hanem belátom hogyan is teremtem ezt és hogyan előzhetem meg és arra fókuszálok, ami itt van, azt teszem, ami éppen nyilvánvalóan prioritás megtenni, bízván magamban, akár még hibázni is megengedvén magam, anélkül, hogy megítéljem magam, megmaradva úgymond tisztán belül, sem pozitív, sem negatív ítélkezésbe sem belemenve, pusztán jelen maradjak és kifejezzem magam itt, a valóságban.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy bizonytalanná, reaktívvá, ítélkezővé, ijedtté, vágyódóvá, feszültté válnék, megállok, lélegzek és eldöntöm, hogy elengedem ezt és megvizsgálom, hogyan és miért teremteném ezt meg és megbocsátom magamnak és realizálom, a testem, a lélegzetem, már és folyton ITT van, ezért ezt tudatosítom és ezzel egységben és egyenlőségben fejezem ki magam és élek.

Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy kedveket használjak arra, hogy meghatározzam hozzáállásomat, azaz jókedvű legyek, ha pozitív dolgok történnek velem vagy tapasztalok, vagy hallok róluk, vagy rosszkedvű legyek, ha negatív dolgokat tapasztalok, látok, hallok, s nem jőve rá, hogy ezek az előítéletemtől lesznek "pozitív" vagy "negatív" és ezek alapján definiálom a kedvem, azt, hogy mennyire érezzem magam pozitívnak, negatívnak és nem realizálván, hogy ezáltal a kedvem, a hozzáállásom, az ebből eredő kifejezésem pusztán a definícióimtól függ, azaz a feltételektől, amiket úgy definiáltam, hogy megszabhatják, hogyan is fejezem ki és tapasztalom meg magam, a dolgokat, a világot, másokat és nem realizálván, hogy ez csak egy réteg, egy maszk, egy mentsvár az elől, hogy úgy tapasztaljam, lássam, éljem meg a dolgokat, ahogy vannak, előítélet és polaritás nélkül, ezáltal nem csak a saját érdekem, a saját érdekem által definiált érdekem szerint.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy attól, hogy valahogy reagálok kedvem szerint pozitívan vagy negatívan dolgokra, a dolgok ugyanolyanok, ezáltal próbálom hozzáállásom és eáltal kifejezésem ahhoz igazítani, amit tapasztalok, s nem realizálván, hogy ez szubjektív, nem valódi és amikor valódi megoldást kéne cselekedni, a kedvemet használom, mint kifogás, hogy "nem tudok megoldást erre, de rossz kedvem lesz tőle", mintha az segítene, holott az csak egy ön-stimuláció, manipuláció, ami mögé, mint tapasztalás és abból eredő viselkedés próbálok menekülni, ahelyett, hogy megoldásra és cselekvésre szánnám magam.

Persze ez is őszinteség kérdése magammal, hogy a kedvem mennyire valid, mennyire van helye és valójában miért is csinálom, mit az oka.

Ez mélyre nyithat kapukat, például van egy film, úgy hívják Földlakók - Earthlings. Ez arról szól, az emberek hogyan zsákmányolják ki és gyalázzák, pusztítsák az állatokat és hogyan és miért bánna velük szörnyűségesen. Szívszorító film valóban, de ha megnézvén rossz kedvem van, akkor az is megkérdőjelezhető.
Attól, hogy látom a filmet, tudván, hogy ez nem vicc, valóban így bánunk az állatokkal(cirkusz-ipar, szőrmeipar, tej- és húsipar stb) s ezt látva rosszul érzem magam, az, ha megnézem valójában mit is jelent: azt, hogy én negatívan érzem magam, nem lesz jó érzés bennem, de amúgy minden marad ugyanaz, az állatoknak nem lesz jobb, én csak belátván, hogy a valóság nem is annyira egy kedves hely, az ember nem is annyira túl barátságos lény általában, s ettől a kedvem rossz, valójában nem megoldás.
Sőt, még magát aktivistának tituláló ismerősöm is van, aki tudja, milyen brutális az a film, ezért ő nem nézi meg, mert rosszul érezné magát.
Ez sok emberrel így van, inkább nem is akarja kitenni magát a tényeknek, nehogy rosszul érezze magát, mert azon kívül úgy érzi, nem tud semmit tenni a szörnyűséggel kapcsolatban. Akkor meg minek, úgyis szörnyű, legalább ő ne érezze rosszul magát, biztos gondolja, ezért inkább megszokja, hogy ezt kizárja az életéből.
Vagy például dühöt érez az idomárral szemben, aki egész nap korbácsütésekkel töri be és kondícionálja az esti előadásra az állatot, akin látszik, legszívesebben elmenekülne, mert gyalázatos ez az egész. Az idomár persze mondhatja, hogy ő is csak alkalmazott, a családját eteti stb, de a tény az, hogy állatgyalázó, életgyalázó, ahogy viselkedik. Ezt látva feldühödök, hogy ez egy köcsög, meg kéne büntetni és haragot érzek a cirkusziparral, a világgal szemben, amit vagy elfojtok, vagy kifejezek, akár oda is megyek és megmondom, hogy "hagyják abba, rohadékok" vagy még szélsőségesebbet cselekszem.

De ha megnézem, azért, mert látva a filmet, bennem felgyűlt egy feszültség, amit így akartam levezetni, nem azt választom, hogy rossz kedvem lesz, "depresszióba esem", hanem ezt ki akarom fejezni, tenni valamit, hogy valóban megváltozzon.

Tehát a rosszkedv társulhat egyfajta tehetetlenségérzettel is - azért vagyok rosszkedvű, mert amit tapasztalok, úgy definiálom, hogy rossz, de vagy nem tudok vagy nem merek vagy nem akarok tenni ellene, de mégis zavar, ezért belül egyfajta negatív érzet terjed a tudatomban.

Olyan is volt, hogy ezt a tehetetlenséget, negatív érzetet látva magamban, rájöttem, ezzel kapcsolatban is tehetetlen vagyok, ez automatikus, ezáltal ezt definiálva mér "szarabb" lett a hangulatom és csak sodródvam lefele, addig amíg ez a fajta stimuláció tartott, aztán ha jött valami pozitívnak definiálható, például egy lány, aki tetszik elhívott játszani vagy ettem egy finomat, vagy akár azzal kapcsolatban, amivel rossz kedvre engedtem stimulálódni magam, történt valami, mondjuk egy elefánt az állatkertben "megőrült" és agyontaposta az idomárt(ekkor örülvén, hogy ezaz!, aztán tovább olvasva, amikor el akart szaladni a szegény állat, akkor "elszabadult" és lelőtték újra jött egy rossz érzetű reakció).

(Ugyanez az egész gazdasági, politikai rendszerrel, ha tényeket nézem, tán túl negatív, mit is tehetnék én a rendszerrel kapcsolatban? Ahelyett, hogy szomorkodna az ember, összefogni kell. A lázadás nyilvánvalóan nem megoldás, hanem békés, tiszta fejű átlátása a dolgoknak és a jelenlegi törvényeket, politikai lehetőségeket használva fellépni - erre alakult az Egyenlő Élet Alapítvány, ahol bárki javasolhat megvalósítható megoldásokat, mint például a Living Income Guaranteed )

Tehát a kedv nagyon mocsaras hangulatú is lehet, érdemes ezeket is megvizsgálni, mi is a valódi következménye és a tetteinket hogyan befolyásolja.

Nyilvánvaló kéne legyen, hogy a negatív bevonzza a pozitívat, a pozitív meg megágyaz a negatívnak és ez személyes, mindenki úgy programozta be az elméjét arra, hogy neki mi jó és rossz, ahogyan, ezáltal a hangulatok, kedvek MINDIG azt leplezik le, hogy éppen az elmében, az elmeként, reakciók, előítéletek és nem a valódi megoldások azok, amikben éppen menedéket veszünk, tehát javasolt megvizsgálni, megbocsátani, meglátni mi is lenne a valódi megoldás.

Sokszor a valódi megoldás nem lehet azonnali, például a kizsámkmányoló, szinte szó szerinti kannibalista kapitalista üzletmodell, amit az emberiség egyénenként és összességében elfogad és megenged, nem változtatható meg pár ember által, akik rájöttek, hogy a rossz kedv nem megoldás.

Ekkor meg kell vizsgálni hogyan is jött létre, ami van, mi tartja fenn és hogyan halmozódott fel az a következmény, ami most éppen hatásban van és hogyan lehetne olyan következményeket felhalmozni, ami ezt megváltoztatná, megszűntetné, mondjuk a cirkuszi állatok meggyalázásának megszűntetésével kapcsolaltban.

És történik ilyen, emberek kiállnak, leleplezik, felveszik, megosztják, felszólalnak, hogy ez elfogadhatatlan és mások is realizálják, mondjuk aláírást gyűjtenek és jogi alapon felléphetnek és a rendszerben a törvény által illegálissá tehetik, mint ahogy mostanában egyre több helyen történik pontosan ez.

És az, hogy rossz kedvem van, nem igen megoldás. Olyan is van, hogy mondjuk erre a problémára rossz kedvem van és egy ideig ebben időzök, amíg fel nem gyűlik annyira, hogy egyszercsak rájöjjek, tennem kell valamit és akkor cselekedjek - ám ekkor azt is érdemes megnézni, vajon a felgyülemlett energia miatti cselekvés valóban megoldás lesz, vagy csak elfojtott érzésekből előtörő feszültséglevezetés, aggresszió - vagy valóban, ésszerű megoldásra sarkall?

Ezzel kapcsolatban írtam már, hogy amikor problémát tapasztalok, a reakció utána valójában felesleges, mint ahogyan az úgymond "sikeres" emberek is mind elmondják: probléma? Megoldás! Nem kell jajveszékelni, sopánkodni, feldühödni - az csak önstimuláció, manipuláció, mert direkt, egyből nem látom, hogy a megoldás kell, s nem vagyok képes azonnal és magam eldöntve cselekedni, hanem kell ez az energia-játszma belül, ami aztán felgyűlve cselekvésre késztet úgymond.

A kedv, hangulat - rosszkedv például szintén ugyanoda vezet vissza - előítélet, érzelmi reakció, mely abból ered, hogy nem látom tisztán, nem tapasztalom direktbe a dolgokat, ahogy a valóságban vannak - ezzel értékes időt, energiát vesztek, amíg a megoldás várat magára...

Hasonló a jókedv is, bár ez kissé nehezebb falat, hiszen az pozitív, meg jó érzés, de valójában ugyanez - önérdek, reakció, előítélet, aminek a legmélyén ugyanaz van: félelem.

Ezt a félelmet kell feltárni, megérteni, megelőzni, hogy újra belemenjek - félelem az elvesztéstől, félelem a fájdalomtól, félelem a haláltól, félelem attól, hogy nem tudom megélni azt, amit szeretnék, ami jó nekem, akinek definiáltam magam, ezáltal félvén attól, hogy szembesülök azzal, hogy akinek definiáltam magam, az csak egy képzet, s valójában más vagyok, valójában nem az van - például...

Sőt, nemrég beláttam, egy furcsa formáját a félelemnek: félelem a félelem hiányától, ami teljesen nonszensz, de remekül leírja milyen szinten fogadom el a félelmet magamban és határozom meg vele, hogy ki vagyok és mit fogadok el és engedek meg tapasztalni, a valóságban létrejönni.

Megnevezvén a félelmeim, szavakba önteni támogató nagyon, hiszen ahogy leírom, kimondom, tudatosítom, szembenézek vele, önmagammal.

Évekig áltattam magam azzal, hogy nem félek semmitől, szabad vagyok holott a tetteimen nem ez jött le, csak ez volt a képzetem, mert erre vágytam, ezt vetítettem ki, "hamisítsd, amíg nem válsz azzá" - tipikus a megvilágosodásos spiritualizmusban "mi mind buddhák vagyunk, csak fel kell ismerni, ezért ha sokat ülök és meditálok, akkor ezáltal a buddhaság átitat majd és aztán ha elérem ezt, akkor majd kifejezem".

Eleve azt képzelni, vagy egyáltalán definiálni, hogy mennyire vagyok szabad vagy félelemnélküli valójában leleplezi azt magamban, hogy
nem tudom van-e félelmem, hiszen azt képzelem, hogy nincs és eleve az, hogy képzelnem kell bármit, azt mutatja, nem ez van
nem is vagyok őszinte, nyitott, intim magammal annyira, hogy lássam, valójában mit tapasztalok, miért is képzelem a félelemnélküliséget
pontosan nem látom be mi az, amitől félek, ezáltal nem tudok azon konkrétan "dolgozni", hogy megszűnjön, tehát
reménykedem, hogy majd megszűnik azáltal, hogy gyakorlok, meg arra fókuszálok, milyen is az, hogy nem félek
pusztán általánosítva nem tiszta pontosan mi is a probélma és ezáltal mi is lenne (arra) a megoldás

Amiről írni akartam, az az automatikus önítélkezés, ami alapján definiálom, limitálom magam, konkrétan milyen helyzetekben(fáradtság, kedvek, anyagi körülmények stb), amikre már személyiséggé formálódott "ki vagyok én?" program létezik és reagál. Amit látok, hogy mindegyik erre a belső bizonytalanságra, félelemre, tehetetlenségre, elfogadásra vezetődik vissza, mert nem változom meg, nem fejezem ki azt, nem konfrontálódok és ezek mögött a félelem nem is nyilvánvaló. Ezért eldöntés, elhatározás, akarat és szorgos, felhalmozódó tettek sorozata szükséges ezzel dolgozni, valóban megbocsátani, meghaladni.

A megoldás ezekre a specifikus reakciók, feltételek tudatosítása és azokban az őszinteség, a valódi megoldás meglátása, kifejezése, megélése. - See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... VQIuo.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 21 Apr 2014, 20:16

http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... kacio.html

Day 167
Folytatom a reakcióval kapcsolatos hozzáállásommal, kommunikáció, mással történő beszélgetés során.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy "igazam van", s a másik, akivel éppen kommunikálok nem ért egyet velem, lelassulok, megállok belül, egy lélegzet alatt megnézem van-e belül valami, ami mozog, ami visz, jelen vagyok-e és ha direkt és határozott és üres, tiszta vagyok, akkor továbbra is jelen maradok, tudatára ébredek, hogy hajlamos voltam idáig megítélni a másikat automatikusan, hogy "nem érti", "ez hülye", "csak az időmet pazarlom" és realizálom, egy döntés, hogy kommunikálok és ha úgy döntök, hogy nem folytatom, akkor azt is közlöm, vagy abbahagyom, de nem ítélkezem, nem különülök el belül, nem megyek bele az elmébe, nem gondolkodom közben, hanem stabilan kifejezem magam, bízok magamban és amikor a másik kommunikál, hallgatok, csendben maradok belül és teljes lényemmel hallgatok, felfogom mit és hogyan mondja, amit mond.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy a másik, akivel kommunikálok igaza van, megnézem belül, van-e valamilyen ítélet, reakció bennem, mint gondolat, mint érzés, ami automatikusan feljön, anélkül, hogy én érteném, irányítanám, rendezném úgy, akkor veszek egy lélegzetet és a jelenbe helyezem tudatosságom és elengedem, ami feljön, meggyőződök róla, hogy nem reagálok rá és a másikra figyelek, megnézem, elhalasztottam-e valamit, amit mondott, s ha igen, megkérem ismételje meg és elhatározom, hogy amikor a másikra figyelek, akkor belül csendben maradok, befogadom és lélegzek, megelőzöm az előítélet, a reakció automatikus létrejöttét és arra való fókuszálást, s ezáltal támogatom magam a hatékonyabb, őszintébb és támogatóbb kommunikáció megvalósításában.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy a másik, akivel kommunikálok, nem érti, megelőzöm magam abban, hogy elítéljem, vagy definiáljam a helyzetet, magam, a másikat, s megnézem hogyan tudnám megváltoztani kifejezésem, hanglejtésem, szavajárásom, hogy képes legyek kifejezni úgy, hogy a másik megértse, anélkül, hogy gondolatok támadnának bennem.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy a másik éppen beakadt, nem figyel, nem tudja megérteni, ragaszkodik ahhoz, ami szerinte igaz és nem értek egyet, elengedem a reakciót, a definíciót, az előítéletet belül és azt megelőzve, lélegzetre, jelenre, testemre, tudatosságra, önkifejezésre fókuszálva bízok magamban és eldöntöm hogyan tovább.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy fáradok, feszültté válok vagy egyszerűen feljön egy reakció belül, ami elvonja a figyelmem a kommunikációról a másikkal, akivel folytatom azt, akkor lélegzek egyet, megnézem mi az és mérlegelek, hogy folytassam-e a kommunikációt, effektív-e az és mi lenne a legtámogatóbb ebben a helyzetben mind magam és a másik számára és azt teszem, direkt módon, ITT, testtudatosságban és önbizalomban.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy most a kommunikációt befelyezem, vagy hirtelen elmehetnékem támad, kilépni a helyzetből, mert úgy érzem, haszontalan, a másik nem érti, nem akarja vagy olyat mond, ami számomra nem támogató vagy számára sem, akkor mozdulok, kifejezem, hogy váltok és megteszem, anélkül, hogy aggódnék, anélkül, hogy félnék, anélkül, hogy feszültség keletkezne bennem.

Amikor és ahogyan azt látom, tapasztalom, hogy feszültség növekszik bennem valakivel kommunikálva, lélegzetemre és jelenlétre figyelve megvizsgálom magamban, mi ez az automatikus mozgás, energia, feszültség-érzet és miből ered és hogyan tudom megszűntetni, megakadályozni a fokozódását, miközben figyelembe véve stabilitásom, a másikat és a józan észt, a tényeket.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy hangom megváltozik automatikusan, például felemelkedik a tónusom, vagy elmélyül, anélkül, hogy magam direktbe döntenék úgy, hogy így teszem, megvizsgálom, lélegzek-e jelenlétben, van-e valami energia, érzelem, ami reaktív belül és azáltal változik a hangom, hangulatom és megnézem mi az oka és megelőzöm, elengedem, azt is megnézem mit tudnék tenni, hogy ezt most megváltoztassam, hogy ne feszültség, félelem, idegesség, manipuláció jöjjön a szavaimból, kifejezetten úgy nem, hogy nem vagyok tudatában, nem én tudatosan cselekszem így, s ha igen, akkor is megnézem, vajon hasznos-e, nekem, a másiknak, egységben és egyenlőségben - mindezt lélegezve, belső csendben, jelenlétben.

Elhatározom, hogy érzelmi töltetek közben nem kommunikálok mással, amikor megtörténik, kezd kijönni, tudatosítom, észreveszem, megértem és lelassulok, lélegzek, megváltoztatom hozzáállásom, megbocsátom magamnak, amiért reaktívvá, félénkké váltam és elengedek mindent, amíg belső csend nincs és aztán folytatom a kommunikációm - akár jelezvén a másiknak- másikoknak, hogy most kell 1-2 pillanat, hogy tisztán lássam mit is fejezek ki.

Elhatározom, hogy megtanulok hatékonyan és kifejezően kommunikálni, megérteni az érzelmi reakcióimat és meghaladván azokat hatékony, dinamikus kommunikációt elsajátítván támogatva magam és másokat.

Elhatározom, hogy a feljövő, régen megtörtént emlékek, azokra történt érzelmi reakciók, beidegződések, amik most is feljönnek kommunikációimban - azokat megfigyelem, megértem, leállítom, megbocsátom és megváltoztatom magam, minden egyes ilyennel kapcsolatban megértvén mi az a konkrét dolog, ami miatt beakadtam és félelemre programozva magam a tapasztalatba elveszvén a jelenről is megfeledkezve reaktívvá, sem magam, sem mást nem támogatván olyan következményeket okozzak, ami nem hasznos sem nekem, sem másoknak - ezeket leírván, megosztván kereszt-hivatkozva és gyakorlatiasan meghaladva lépésről lépésre elengedem a múltam.

Elhatározom, hogy a szavak, amiket mondok, amiket kommunikálok mások fele, magammal, azok egyek és egyenlőek azzal, aki vagyok, aki szeretnék lenni, amit teszek, ezáltal a szavaim élővé válnak, egységben és egyenlőségben, mint az ÉLET kifejezvén, azt, aki én vagyok.

http://lite.desteniiprocess.com
http://eqafe.com
Desteni magyarul facebook csoport - See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... QftXZ.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 25 Apr 2014, 15:37

http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... nezni.html
Day 168

Pár korrekció:

1. Tudatalatti félelem az ismeretlentől, nem definiáltságban maradástól.

2. írásaim gyakrabbani, tömörítettebb, rövidebb formájára átállása.

1.)
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt képzelni, hinni, arra hagyatkozni, hogy ha valamit nem tudok előre, nem ismerek, akkor az hibához, bukáshoz, bizonytalansághoz, fájdalomhoz, vesztéshez, szégyenhez vezet, mert nincs egy séma, ami alapján elképzelhessem, mi van, mi lesz, hogyan csináljam, s anélkül meg előre féljek, mintha már megtörtént volna, hogy nem ment.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ismeretlentől való tudatalatti félelem attól tudatalatti, hogy nem vagyok tudatában, hogy félek, amire személyiségszabályokra, automatizmusokra adtam engedélyt az elmémben, hogy működjenek, hogy megelőzzék az ezzel való szembesülést, realizálást, átélni direktbe ezt az ismeretlentől való félelmet úgy, hogy az elme mindig próbálja értelmezni, kitalálni, definiálni, kategorizálni a helyzeteket, állapotokat, eseményeket, amik alapján tud valami emléket, asszociációt, definíciót találni, amiből hozzáállást, kiindulópontot, automatizmust tud(és ezáltal én "tudok") produkálni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a személyiségem alappillérei a félelemen, a bizonytalanságon alapulnak, még ha nem is vagyok tudatában, mert sosem ástam le annyira önmegbocsátással, őszinteséggel, valódi intimitással, kellő mélységű és időtartamú belső csendben létezéssel és önreflexióval, hanem pusztán az élményekre, a külsőre, a feltételekre és a polaritásokra, mint pozitív-negatív fókuszálván sosem realizáljam, hogy a felépített személyiségem csak egy maszk, amivel elrejtem magam és mások elől az alapvető létbizonytalanságom, félelmem, kétségem, mely valójában az egó, mint elkülönülési szemlélet az egységből, egyenlőségből.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ezt az egót magamban, mint mechanizmus, hozzáállást felfedezvén azt akartam, az volt a tervem, a kiindulópontom, hogy elpusztítsam, leküzdjem, meghaladjam, anélkül, hogy konkrétan szavakba öntöttem volna, mi is amitől konkrétan mikor félek, sőt, mi az, amitől félek, de nem vagyok tudatában és miért és mi lenne a megoldás erre és a gyakorlatban hogyan tudnám ezt megtenni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt gondoljam, hogy az egó, mint a virtuális én az gonosz, önző, s agytágító drogokkal átélvén ezt intenzíven azt próbáljam elérni, hogy az egó szétrobbanjon, kilapuljon, szétolvadjon, megszűnjön, pusztán intenzitással, energiával, kémiai befolyás alatt történő tudatállapotváltozásokkal, anélkül, hogy rájöttem volna, hogy az egóm, mint szabály- és viselkedésgyűjtemény az pontosan azt tükrözi, aki én valójában lettem itt és most, tehát azt megkísérelni elpusztítani az önmagába harapó kígyó, azaz pont azáltal újra- és újrateremtem, mert eleve az ötlet, hogy ezt így és eképpen meg lehet haladni pusztán egy olyan félelem-alapú reakció, mely a nem elég mély ön-őszinteségen, ön-intimitáson alapul, s ugyanolyan természetű, mint az összes többi személyiség-viselkedésmintám, mely a polaritásra, az elkülönülésre, a félelemre alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vallottam be magamnak, hogy az ismeretlentől, a nem definiálttól való eredendő félelmem abból ered, hogy a kapcsolatom saját magammal az, hogy nem bízok magamban, mert azelőtt kialakult egy kapcsolat magammal, amely a kétséget, a félelmet vette alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a megoldás az, ha direktbe szembenézek azokkal a mintákkal, viselkedésekkel, definíciókkal, szabályokkal, amik felépítik a személyiségem és lépésről lépésre tudatosítom miért és hogyan tettem és abbahagyjam - eldöntsem, hogy ez esetekben bízok magamban és átöleljem a helyzetet, az élményt, magam és egy új esélyt bocsássak magamnak arra, hogy bízzak magamban, anélkül, hogy a múltbéli sémát, definíciót, viselkedésmintát használnám.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem jutott eszembe, hogy megvizsgáljam az okát, a konkrét emlékeket, élményeket, az első benyomást, amely feljön, mikor a hibázástól, a kudarctól való félelem, önbizalomhiány feljön, hogy azokat megvizsgálva, megértve a gyakorlati meghaladáson tudjak dolgozni.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában az ismeretlentől való félelem, önmagamtól való félelem, mert az ismeretlennel szembenézve nincs séma és ezáltal én, aki vagyok kell mozduljon, kifejeződjön.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért félek önmagamtól, mint ismeretlen, mert sosem vettem a fáradtságot, a kitartó munkát, a fegyelmezett szorgalmat, hogy megismerjem, valójában ki vagyok, itt, ebben a világban, mint élőlény, mint tudatosság, mint ember, mint felelősség, mint valóság.

Elhatározom, hogy a magamtól, az ismeretlentől való félelem megoldásaként feltárom, ki is vagyok, hogyan is lettem, aki vagyok és megértem, abban, akivé megnyilvánultam tettekben, mik azok, amik abból erednek, hogy félek az ismeretlentől, bizonytalantól, önmagamtól és lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre, napról napra meghaladom ezeket és megajándékozom magam az önismerettel, önbizalommal, önmegvalósítással.

2.)
Még mindig van egy tendencia, hogy csak nagy, egész témát átívelő írást közöljek, ezáltal a nem folytonosság, rendszeresség a jellemző az itteni dolgaimra, hanem időnként dobjak be óriási irományokat.
Ezáltal nem folytonos, kissé kiszámíthatatlan és ezt korrigálván, a javasolt blog írás mértéke(amit mások is egész kényelmesen vesznek átolvasni teszemazt) 1600 szó körül van(ha kép is van, kb 1200), ezért átállok erre egyfajta kísérletként.

Ezáltal egy gyakorlati lépést teszek az irányába, hogy tömörítsem írásaim, struktúráljam a témákat és felismerjem és alkalmazzam a folytonosságból eredő stabilitást is úgy, hogy közben azért amiért van ez a blog: realizáció, gyakorlati változás és meghaladás továbbra is hasznos legyen.

Eredetileg képeket is azért tűzögetek be itt-ott, hogy legyen egy kis változatosság, s mivel úgy is fotózok általában, az ötlet az volt, hogy a kellemest a hasznossal összekötvén megélem mindkettőt egyszerre.

Nézzük, honnan is ered ez a "hosszú és sok írás kell a helyes blogíráshoz", ezáltal úgy definiálva magam, kifejezésem, hogy ezt automatizálva ne is legyek tudatában.

Intenzitás: a sok, hosszú az erősebb, azt képzelvén, hogy energia, mennyiség és egyfajta "erő" kell ahhoz, hogy egy másik erővel szembeszálljon, azt "ledominálja".

Ez személyiségem egy olyan része, amely abból ered, hogy önbizalomhiányból, beletörődésből, kiindulópontom félreértéséből eredendően azt képzeltem, hogy aki vagyok itt és most, az egy energia-entitás és ezt módosítani, megváltoztatni energia-felhalmozás, intenzitás szükséges, tehát például csak akkor változni meg valamiben, ha már nagyon zavaró, ahelyett, hogy amint látnám, hogy valami nem hasznos a viselkedésemben (magam és mások számára egyaránt mérlegelve), akkor azonnal cselekednék, megváltoztatnám magam, pusztán döntéssel, akarattal, direkten, itt és most.

Ezért volt kissé csapda a sok agyturbózó drog, a pszichedelikumokkal történő "erőltetett lájtolás", mert az mind energia volt, intenzitás, mely közben elfogadtam a már létező energia-dinamizmusom, mint "szent tehén", ahelyett, hogy azzal eggyé és egyenlővé válva, megbocsátván az attól való elkülönülésem percepcióját direktbe képes legyek változtatni, megállítani - nos, nem, az kellett, hogy felépítsek egy másik energiát, ami intenzívebb és képes szembeszállni, ledönteni, miközben nem realizálván, hogy ez kissé skizofrénia, s önmagam ellen harcolván valójában sosem nyertem.

A változáshoz nem kell intenzitás, erő, pusztán öszinteség, felismerés, döntés, elhatározás, akarat és tett.

Sőt, azáltal, hogy energiákat, intenzitásokat halmozok fel bizonyos belső reakciókkal s azok ismétlésével(adott gondolatok vissza-visszatérnek, érzelmi minták folytonos ciklusai - pozitív vagy negatív végülis mindegy), csak beismerem, beletörődök, elfogadom, hogy aki vagyok, nem én, direkt, itt vagyok magam irányítván, hanem egy elmére bízva, energiáktól függve létezzek, sőt VÁLTOZZAK is, ami kissé megnehezíti a dolgokat.

Nem kell ilyen - az energia, a gondolatok, a reakciók, az érzelmek is mindig azt mutatják meg, hogy valójában nem bízok magamban, hogy ki vagyok én és mit akarok csinálni itt és most, hanem rendszerek, támpontok, kategóriák, sémák, személyiségek kellenek, hogy segítsenek ebben, mert éppen nem vagyok teljesen ITT, hogy lássam éppen ki és mi vagyok, mit akarok és mi van és a belső csend hiányában nem tudom befogadni az összes tényezőt, ami alapján bízzak magamban annyira, hogy kétségtől mentesen, mindazzal, ami itt van egységben és egyenlőségben kifejezzem magam, mint szó vagy tett. - See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... iaOfS.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 26 Apr 2014, 23:24

http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... szora.html
Day 169
(Continuing on exploring how to express correction, re-definition, re-alignment in practicality - in my nature language, Hungarian)

Újradefiniálván a szavakat, hogyan szeretném megélni őket persze nem jelenti azt, hogy ezek a végső definíciók, de jelenlegi helyzetemből ez látszik ésszerűnek, támogatónak, hasznosnak, ezért ki kell próbálni, aztán majd a következmények megmutatják, azokat látván újra eldöntöm.

Ez az igazi hatalom, a valódi felvilágosodás - nem hagyok semmit magamban "jönni".
Mindent eldöntök, mérlegelek, mégsem a definíciók, szabályok által - az lenne a robot.
Tudatosság mindenben - ha nincs, megállok, lelassulok - ha nem vagyok képes leállítani - akkor az nem is én vagyok direktben. Én, mint irányelv, alapelv, életerő.
Az én sem egy badarság, ha úgy definiálom, hogy élet, egységben és egyenlőségben mindennel, mint minden, mint egy, mint egyenlő ebben a fizikai valóságban.
Mi a legjobb az énnek? Ami a legjobb mindenkinek.
Mi a legjobb mindenkinek? Amit én szeretnék kapni magamnak, azt adni másoknak is.
Ezek nem differenciálegyenletrendszerek, nem kell hozzá sem matek, sem tudomány, sem iskola, csak őszinteség magammal, akarat és józan ész. Fontos a józan - részegen a tudat-én, az elme-én úgy kap hátszelet, hogy az élet-énem nincs tudatában.

Jó pár évig angolul írogattam, most az a kihívás, magyarba behozni ezeket a meglátásokat, teszemazt az a szó, hogy "realizáció" - realista - ráció, -úció, -áció - mintegy folyamat, egy tett, nem csak elmélet, utalna rá a képző.

Például az a szó: punctual: fordítása: pontos, szabatos, precíz, szőrszálhasogató.

Mit is szeretnék ezzel a szóval, hogyan ÉLJEM ezt a szót? Mindig rajta legyek azon, amit csinálok, pontosan oda tenni a "nyomást", az "akaratot", a "tettet", ahova szeretném - ahogy a céges managerek poénkodnak vele "lézerfókusz" - amikor beszélek valakivel, kifejtek valamit, direktbe arról beszélni, ami a lényeg - nem körmönfontolgatni, nem kerülgetni a kását, hanem a legegyenesebb úton oda jutni, ahova elhatároztam.
Máris előjön a világosság, tisztaság igénye ahhoz, hiszen tudnom kell, mit is akarok, hogy direkt tudjak lenni azzal kapcsolatban.
A szavak nem játék, pontosan az építőtéglái a valóságnak, ezért fontos mind a szókincs, mind azok definíciójának tisztántartása, ha szükséges, megtisztítása.
Megtisztítása emléktől, önérdektől, félelemtől, vágytól, személyes korlátoltságtól, különben a szavak által kifejezve magam önmagam börtönévé kovácsolom mind gondolataim, beszédem s tetteim sorozatát s azok következményeként magam s valóságom sorsát.

Például vegyük ezt a két szót: vezető + politikus:
Vezető: az aki irányít másokat, megszabja mi legyen, felelős, feladatokat oszt, parancsol stb - lehetne a definíció s ezek alapján rá az emlékek, reakciók, személyes élmények, pozitív, negatív stb.
Politikus: aki a kormány, a népvezetés és irányításért felel, a nép, a köz, az emberek érdekeit képviseli. Ehhez társul mindaz, amit mi látunk a politikában, ahogyan nekünk tetszik, ahogyan megítéljük pozitívan vagy negatívan vagy egyáltalán ignorálván.

Aztán ha megvizsgálom kicsit jobban, kiderülhet más is:

Igazi, jó vezető(vezér): aki új irányt szab, változást hoz, afféle felfedező, aki kutat, eldönt és rálép olyan útra, ami még nem volt és mutatja az utat - egyfajta élő példaként, emberi fáklyaként(nem szó szerint, nana:) megvilágít egy remélhetőleg helyes(ebb) utat.
Aki főnök, menedzser, az nem vezető, őt is vezeti valaki, a főnök az, aki tovább osztja a vezető irányelvét.

Jó Politikus: aki a nép érdekeit nézi, önérdekét és mohóságát még a mézesbödönhöz közel is háttérbe szorítja és képes belátni mi is kéne gyakorlatban ahhoz, hogy olyan irányba mozduljon a rendszer, ami mindenkinek jobb lesz akár rövid vagy hosszútávon. Aki belátja az emberi lét értékét és az élet elsődlegességét és ki tud állni azokért, akik a rendszerben most nélkülöznek, szenvednek és konfrontálni azokat, akik az egyenlőtlenséget, az elkülönülést, az elvakult meggyőződést hírdetik.

Aztán továbbmenve, az én szemszögömből, az énbe, az énként egybe és egyenlőként beolvasztva hogy is lehetne számomra ÉLNI ezeket a szavakat?

Vezető: Magam vezetem, én szabok meg irányt, irányelvet, képes vagyok mérlegelni mi van tényleg, hogy vagyok most és mi lenne a támogató a változáshoz és nem várok kívülről, kezdeményezek, megteszem az első lépéseket és járok azon az úton, ami jobbá teszi a dolgokat számomra és környezetemben, valóságomban mások számára is.

Politikus: A társadalomban felelősséget vállalok mindazért, ami van, aminek lennie kéne, a személyes érdekeim kiegyenlítve látom mások érdekeivel, a "Szeresd felebarátod, mint magad" és az "Azt add, amit te is kapni szeretnél" elvek alapján élni s realizálni, hogy a jelenlegi politikai, gazdasági, jogi rendszerben az úgynevezett demokratikus választás egy lehetőség lehet arra, hogy az emberek azt válasszák, ami nemcsak nekik jobb lehet, hanem, ami mindenkinek a legjobb. Ezért olyan politikai erőt teremteni, ami ezeket az értékeket képviseli és ezt javasolni, kiállni mellette és támogatni, számomra ez az Egyenlő Élet Pártja, amit az Egyenlő Élet Alapítvány javasol és hosszútávú tervei közt szerepel olyan embereket "delegálni" a politikai színtérbe, akik kikezdhetetlenek, stabilak, állandóak, felelősek és ismerik magukat, újradefiniálták szókincsüket és megértik mi kell egy valódi változáshoz, önérdeket, mohóságot, korrupciót kizárván egy olyan rendszerben, ahol az adatok nyilvánosak, az egyenlőség, az emberi jogok valóban fontosabbak, mint a haszon, a megkülönböztetés és az előítélet.

Ez csak egy példa - aztán ezeket a definíciókat megnézem, mennyire élhető, "kimegyek" és élem - megnézem, mi kell ahhoz, hogy eként éljem meg eme szavakat - mi az, ami megakadályoz, mi az, ami ezen túl, ezt megelőzve kifejeződik, felmerül bennem? Azt leírom, megbocsátom, megértem, megállítom és kifejezem magam, bízok magamban, megváltozom, amíg nincs egy állandó, stabil, tudatos jelenlét.

Maga a "tudat"(angolul consciousness, spanyolul conocimiento) szó is becsapós, utal is rá, hogy ez nem valóság, ez csak, amit tudatok magammal valamiért, amit az elmém "tudat" velem, én-tudat, ön-tudat, tudat-talan, tudat-alatti, mind csak virtuális valóság.

A valódi tudás, tudomás, öntudatosság (angolul awareness, spanyolul conciencia) azt jelenti, tudomásom van róla - ez a "tud"-ni, "tudat"-ni mennyire mélyen beleivódott az elménkbe - de még mindig nem erre utalok itt.

Megismerés, tisztánlátás, megtapasztalás, felfogás - a tud-ás elmélet, nem egy tett - a tudatosság is csak egy állapot, nem egy olyan jelenlét, ahol direktben tapasztalok, tudatában vagyok és én vagyok az irányítóelv.

A lényeg, hogy az elme-tudat-rendszerből kilépve egy gyakorlatiasabb, szélesebb perspektívájú, direktebb, nem definiált "létformát" írjak le, melyben a tapasztaló(én), tapasztalt(te) és tapasztalás(tudat) egy és egyenlő, az elkülönülés, mint lehetőség ismert s megelőzött, mert mielőtt a kettősség dimenziójából szemlélnék - az egység valóságában kifejezem magam.

Van erre pár online tanfolyam(amiket magam is "járok"), amiket teljes szívemből ajánlok, ha önmegismerés, gyakorlati megoldások iránt érdeklődik valaki:

https://lite.desteniiprocess.com
http://desteniiprocess.com
http://desteniiprocess.com/courses/relationships

User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 29 Apr 2014, 01:05

Day 170
http://talamon.blogspot.com/2014/04/jtl ... latni.html

Folytatom a realizációm arról, hogyan is lettem az, aki fél nem félni és hogyan haladom ezt meg.

Beszéltem is erről a kamerába angolul:

Probléma:
Gyermekkor: Alapvető ötlet az volt, hogy ha annyira félek valamitől, akkor azt nem kell erőltetni.
Ez igen hamar meglehetősen intenzív introspektív lénnyé változtatott, a külvilágban minduttalan korlátok, küzdelmek, kudarcok jöttek, míg a belső világban az évek során kibontakozott egyfajta mély, borzongató sötétség és szellős, friss, tág világosság között létrejövő, pusztán másodpercekre megpihenő örök körforgás, melyek végtelen hullámain soha megpihenve éppen összeszedvén magam újra- és újra a következő élmény hívogatott, stimulált, vitt, melyekből egyetlenegy hiányzott csak: én.

Vagyis pont ez az a fordított referencia, hogy ki NEM én vagyok mindig ki tudott húzni az élmények rengetegéből, de csakis egyetlen pillanatra, hogy aztán egy új, saját magam megtalálásának reményében invokált élménybe ugorjak fejest.

Egyrészről szabadnak, bátornak és erősnek találtam magam, de mindezeket megelőzte egy látszólagos DÖNTÉS, melyek alapján irányt szabtam létemben - ám ezeken túl, ezek mögött, ezek alatt: korlátoltság, félelem és reménytelenség telítette elmém apró részleteit, melyek együttes súlya - visszanézve - tetteimben megmutatkozott.

Az ötlet, a döntés, az akarat, hogy nem félek is a félelemből származott - tehát, amikor épp nem tapasztaltam a félelmet - mert elfolytottam, mert épp pillanatnyilag kiegyensúlyozódott a pozitív/negatív elmeháborúm, mert elfoglalt voltam valamivel vagy nagyritkán csak jelen voltam - akkor megálltam.

Megálltam, mert az a személyiség, mely mozdulatra animál - a félelemből táplálódik - s amint a félelem csökken, a mozgás is enyhül, s bár a kiindulópont a félelem meghaladása volt, ezáltal rétegződött be egy újabb személyiség-aspektus: a félelem megszűnésétől való félelem.

Helyzetekben oly megszoktam, hogy jön az energia-löket(furcsa szó, amikor eláraszt belül az adrenalin, az energia, az a furcsa fizikai-szerű energiaáralmás belül, a solar plexusból, ami lehet gondolatok tucatjának hirtelem mozdulata, érzelem: mind egy: félelem - belső reakció, külső és belső megbontása, elkülönülés), hogy ezt megtanultam kezelni - nem megelőzni a félelmet és arra a reakciót, hanem amikor jön, mintegy átölelni, kategorizálni, felmérni mekkora - ha hatalmas, akkor valahogy kezelni, elfojtani, tombolni - ha aprócska, akkor kiegyensúlyozni, lenyelni, figyelmen kívül hagyni stb...
A kategórizálásnak határa messze még, egy szó, mint száz - a félelem bére az újabb félelem és abból ered az újabb elkülönülés a valóságtól, énem a fél elem, a valóság a másik fél énem, s e kettő között feszül az elme tudatom, a rendszeres ítélet, a végtelen energia illúziója, melyből a fizikai valóság pusztán stimulált szimulációból eredő energiamanipulációval indukálható A pontból B-be.
Persze szélsőséges ez a leírás, de a tény, hogy mostanában, hogy egyre jobban lelassulok figyelem meg belül, hogy mintegy folyton ellenőrzöm magam, például azt, hogy megijedek-e és ha igen, mennyire, s ennek nem is vagyok tudatában és hogyan is láttam rá először.

Csinálok is erről most egy videót.(ez is angolul...)

Tehát.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a félelem adjon erőt, energiát ahhoz, hogy szembenézzek dolgokkal, akár magával a félelemmel és ne realizáljam, hogy maga a félelem is egy már kialakult kapcsolat - van tárgya, alanya és állítmánya, amely szétbontható, megvizsgálható, körülményei, kiindulópontja, első benyomása, emléke, következkménye megérthető s ezáltal viselkedésem, önmagam megismerhető, döntéssel, akarattal, belátással: megváltoztatható.

Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeljem, valljam, higgyem, hogy ahhoz, hogy megváltozzak, energia, erő, reakció, pozitív vagy negatív tapasztalás szükséges, anélkül, hogy eközben belátnám, ilyenkor nem én változom, hanem én engedem meg, hogy nem magam által megváltozódjak, azaz nem én itt vagyok az irányítóelv.

Megbocsátom magamnak, hogy féltem attól, hogy az énemmel foglalkozzak, mert azt képzeljem, hogy az az egó és ezért azt programozzam be magamba, hogy atomatikusan az énemmel ne foglalkozzak úgy, hogy megkérdőjelezhessem mit miért teszek és be tudjam látni a következményeit a tetteimnek másokra és magamra.

Megbocsátom magamnak, hogy félreértettem azt a szót, hogy én, túlmiszticizáltam vagy lekonkretizáltam anélkül, hogy megértettem volna, hogy ha pozitív, negatív energiák, érzelmek, hangulatok, élmények alapján definiálom, mi vagy ki az az "én", akkor az az én feltételekhez kötött, korlátolt, befolyásolható, ideiglenes, illúzórikus, melyhez való ragaszkodás vagy melytől való viszolyodás újabb és újabb rétegeket teremt a már elfogadott és megengedett tévképzetek automatizmusa majd öndefiníciójának tettekben történő következményteremtő hatalmaként.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy megszokjam, hogy féljek, megszokjam, hogy attól mozduljak csak, hogy ne féljek, s csak addig, amíg a félelem elviselhető, kiegyensúlyozható, elfolytható, figyelmen kívül hagyható.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy csak a félelem motivál mozgásra és féljek elengedni a félelmet, a félelemtől való félelmet és a félelemtől való megszabadulástól való félelmet, ezáltal az elvesztéstől való félelmet.

Megbocsátom magamnak, hogy tetteimben, reakcióimban, percepciómban nem engedtem meg magamnak közvetlenül, direkt meglátni az elvesztéstől való félelmet, azokban a pillanatokban lelassulni, megállni, teljesen elengedni mindent belül és ezáltal megadni magamnak a lehetőséget azt belátni, hogy amitől félek, hogy elveszthetem, az nem az enyém, az nem birtokolható vagy egyáltalán nem helyes, nem valódi, de azt nem akarván belátni, mert akkor nem lenne a félelem, ami nélkül belátnám valódi elfogadott jelenlegi természetem, azaz elkülönülés, nem felelősségvállalás, s ezek mögött a valóság, mint hiába próbálok elkülönülve tapasztalni, azzal, amiben vagyok, akivel vagyok, amiként és ahogyan vagyok, egy és egyenlőség a valódi kapcsolatom, viszont ekkor belátnám, hogy a fél-elem, az elkülönülés, az elvesztés és maga az ebből létrejövő reakcióm, tettem egy olyan én eredménye, amely nem valódi.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak direkt olyan mélyre azonnal és minden pillanatban belátni magamba annyira, hogy gyakorlatban tudjam megelőzni az elveszítéstől, az elkülönüléstől való félelmem, ami mögött a valódi ok a felelőssége annak a gyakorlati realizációnak, hogy az elkülönülés, mint énképzet nem valódi, s ettől való megszabadulástól való félelmemben tovább cifrázván a félelmet címkézve fel tapasztalatokra és azok megítélésére felépítsek egy olyan személyiséget, aki pusztán azért létezik, hogy elodázzam az elkerülhetetlent: ami egység és egyenlőség, mint én, mint minden, itt, mint az élet.

Belátom, hogy mindaz, amit idáig realizáltam, megértettem, meghaladtam a valódi önmegbocsátásnak köszönhető, melynek tettével megajándékozván magam megelőzöm azoknak az önérdek- és félelem-alapú reakcióknak a befolyásolását, melyek alapján ugyanazokba a mintákba, korlátoltságba maradnék, ezért elhatározom, hogy minden nap tovább járom ezt az utat, írással, beszéddel és tettel egyként és egyenlőként.

User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 02 May 2014, 13:44

Day 171
http://talamon.blogspot.com/2014/05/jtl ... rozas.html
Elkötelezettség

Szótár: elhatározás, ígéret valamit megtenni, megtartani

Asszociációk: odakötelezés, lekötözés, kényszer, korlát, börtön, felelősség

Ezek mentén definiáltam elkötelezettséget például kapcsolatba valakivel, felelősséget vállalni szociális vagy munkahelyi dolgok mentén és ezek az ön-definíciók, előítéletek most már nem támogatnak, ideje elengedni ezeket. Mindezt azáltal, hogy alakul egy fizikai, tudatos jelenlét, melyben egyre jobban bízok, mintsem a személyiségem, emlékeim, vágyaim, félelmeim alapján feltörő gondolatokban, érzelmekben, kedvek váltakozásában.

Ebből a kiindulásból elengedem a régi definíciókat, újradefiniálom a jelentéseket, amiket megélvén egy és egyenlő lehetek ezzel a szóval, hogy elkötelezettség, anélkül, hogy belső reakciót, bizonytalanságot, kétséget halmoznék fel öntudatlanul vagy akár tudatosan.

Alapvető "problémám" abból származott, hogy olyanokba találtam magam elkötelezve, amiket valójában nem én akartam, de kompromisszumok miatt vagy egyszerűen "így alakult", vagy félreismervén a helyzeteket vagy magamat úgy döntöttem, hogy ez jó lehet, hogy elkötelezem magam bizonyos dolgok-személyek irányába, de aztán a gyakorlatban, amikor nehézségek jöttek

vagy nem haladtam meg azokat
vagy elbizonytalanodtam, valójában ezt akartam-e,

ezért egy idő után az elkötelezettségből és annak megtartásának képtelenségéből eredő frusztrációk elárasztván a "rossz belül" állapotába kerülvén instabillá, bizonytalanná és megbízhatatlanná váltam ezekkel kapcsolatban(magam s olykor mások számára is).

Ami feljön ebből, az az, hogy olyanokra köteleztem el magam, amiket valójában csak azért tettem, hogy bizonyos dolgokat megkapjak, elérjek, megtapasztaljak, s azoknak a vágyának a tapasztalásában nem vettem figyelembe minden tényezőt ITT, amik aztán igenis fontosnak bizonyultak.

Egy másik ilyen tipikus félreértés, amikor mások miatt kötelezek el magamban dolgokat, hogy nekik jó legyen úgymond, de igazából ez önmanipuláció - magamnak legyen jó, hogy úgy definiáljam magam, hogy jó vagyok másokkal - akár gyakran a rendelkezésemre álló úgymond kevés időmben is olyanokkal foglalkoztam, amik ha az egész életemet és a prioritásaimat nézem, akkor nem őszinték és gyakorlatiasak, támogatóak és aztán még ha végig is csináltam dolgokat, amikre elköteleztem magam - közben sokminden más meg problémává nőtt, amikkel aztán szintén foglalkozni kellett - például egy videó vágása közben vagy egy lánnyal való szórakozásomkor; vagy mikor eldöntöttem, hogy egy számítógépes játékot végigviszek, mert jó s mert utána vége lesz s többé nem veszi az időm címmel napokig csak azzal foglalkoztam.

Ezek csak apró példák, de főként azért nem tudtam őszintén összebarátkozni az "elkötelezettség" dologgal, mert az elmémben történő tapasztalatokban hittem, s képtelen voltam megváltozni, megváltoztatni hozzáállásom, ezért ahogy reagáltam bizonyos dolgokra, sokszor azt képzeltem, ez az örökkévalóságig úgy marad - ami persze paranoia, minden és mindenki változik valamelyest, de a legextrémebb példa, ami valaha volt ezzel kapcsolatban az életemben: ha van egy általam neurotikusnak definiált partnerem és hónapok óta ilyen és engem zavar s nem tudok ezen változtatni, segíteni, akkor az elkötelezettségem, hogy megállapodtam vele, hogy vele vagyok - elbizonytalanodik, mert azt képzelem, hogy "örökké neurotikus lesz, örökké reagálni fogok erre, hogy ez nem jó", ezért az elkötelezettségem végülis lassan de biztosan egy magam vállalta pokollá fajul.

Mindeközben annyira a neurotikus partnerhez való elkötelezettségemtől és annak paranoiájából eredő saját neurotikusságommal voltam elfoglalva, hogy nem láttam be, hogy valójában itt kizárólag rólam van szó, amit kivetítek, amiért a másikat hibáztatom, s amíg így állok hozzá, nem fogom tudni megoldani.

Elkötelezni tehát olyanra érdemes, amit teljesen magam vállalok - aztán minden, ami ezen túl feljön, az az idáig felhalmozódott elmém, mint őszinétlenségem következménye, amely, ha feljön, megnézem, megbocsátom, elengedem, meghaladom.

Elkötelezni magam mondjuk ezt a blogot írni nem ütközik nagy ellenállásba - sőt, kifejezetten "könnyebb" ezt megtenni, mivel egyrészt a következményei sem annyira direkt és nyilvánvalóak, másrészt meg nyilvánvalóan támogat engem és akár mást is, mert megismerem magam és stabilabbá válok ezáltal, ez az évek során bizonyított tény.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy összekeverjem az elkötelezettséget, elhatározást a kényszerrel, a belesodródással, s ezáltal úgy definiáljam, hogy lekötözés, korlát, börtön, mert olyan teszek, amit valójában nem szeretnék, vagy ha szabadon választhatnék, nem tenném, s ezáltal vagy nem véve figyelembe, hogy amit magamról képzeltem, hogy "szabadság", valójában önáltatás, vagy valamiféle stimuláció, kompromisszum miatt tegyek látszólagos elkötelezettséget; valamit tenni vagy betartani, miközben ne legyek annyira őszinte magammal, hogy belássam, hogy a feltételek, hogy ezt megtartsam, betartsam kívülről jövőek, tehát valójában az elkötelezettségem ezáltal nem valódi, hiszen körülményektől, feltételektől függ, ezáltal szembesülve a valósággal, hogy valójában nem én köteleztem el magam vagy ha igen, akkor azt képtelen vagyok megtartani, megtenni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy alapból tartsak, féljek és viszolyogjak a felelősségtől, az elkötelezéstől, főleg olyanra, amely nem adott ideig szól csak, hanem határoztatlan ideig, "mostantól", mert nem látva be, hogy képes leszek-e tartani ezt, eleve kivetítem az elbukástól való félelmet, ezáltal stimulálván magam arra, hogy feladjam, akár még mielőtt el is kezdeném, ezáltal kompromittálnám magam és akár másokat is.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy elköteleződni, elhatározni valamit-valami vagy valaki iránt nem kompromisszumról szól, nem arról szól, ami az érdekem, hogy teljesüljön, tapasztalat, amire vágyok megélni, a félelmemmel szembenézni, s nem is az, hogy a felelősséggel már létező kapcsolatomat figyelembe véve saját érdekem védjem-szolgáljam, hanem arról szól, hogy ki vagyok valójában és hogyan fejezem ki magam.

Megbocsátom magamnak, hogy attól féljek, hogy kudarcba fullad elkötelezettségem, vagy rossz élmények jönnek fel bennem az által, hogy csak azért tartom vagy csinálom, amit elköteleztem, hogy ne legyen kudarcélményem, mert attól félvén, hogy feladom, stimulálom magam arra, hogy ne adjam fel, ezáltal, ha nincs éppen kudarctól vagy feladástól való félelmem, akkor valójában nem haladok, nem csinálom, amit elhatároztam, s ezáltal valójában nem direktben magam, amit eldöntöttem csinálom, hanem magamat manipulálva dolgokra, érzésekre, energiákra sodrom bele magam reakciókba, tettekre, hogy úgy tapasztaljam magam, ahogy szeretném magam látni, ahogy elképzeltem magam, akár még úgy is, hogy közben nem vagyok őszinte magamhoz.

Megbocsátom magamnak, hogy féljek attól, hogy hibázok, hogy elbukok valamiben, amit elhatározok, hogy megteszem vagy megtartok, csak mert van olyan emlékem, amely erre stimulál, hogy azt érezzem, hogy van esély rá, hogy nem sikerül, ezért arra fókuszálván s arra reagálván, hogy is éreznék akkor, ha nem sikerülne, ahelyett, hogy magára a dologra, amivel kapcsolatban elhatároztam, amit tenni szeretnék, hogy sikerüljön, megtegyem figyeljek - ezáltal elkülönülvén magamban, magamtól nem én vagyok az irányelv egységben és egyenlőségben, hanem FÉL-elem által elválasztva energiaháborúban küzdök, melynek élménye leköt, lefoglal, lefáraszt, ezáltal teremtem meg azt amitől félek, a bukást, a kudarcot - ahelyett, hogy realizálnám, hogy ami feljön, mint kétség, félelem, az lehet, hogy csak egy érvényes pont annak mérlegelésében, ami odáig fajulhat, hogy befolyásolhassa, akár megkadályozhassa az elkötelezettségem, elhatározásom betartását, megtételét, tehát ezt használhatom is arra, hogy ezen dolgozva biztosra menjek, hogy ezt is figyelembe véve, ezt gyakorlatban meghaladva, mint egyfajta kihívás: megoldjam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a feladás, mint tett, valójában nem létezik, hiszen aki vagyok, amit tennem kell, úgyis meg kell tennem, tehát abba az élménybe belesodornom magam, hogy feladom, nem megy, elbukok - gyakorlatilag önmanipuláció, melynek során valójában időt és önmagamnak adott lehetőséget vesztek csak, amivel aztán úgyis újra szembe kell nézzek, meg kell tegyem, kiállnom ezzel kapcsolatban, hiszen önmagam elől, aki vagyok, nem menekülhetek, tehát amikor kétség, hibázástól, bukástól való félelem jönne fel, akkor realizálom, hogy ez nem kell átok legyen, lehet ajándék is, azáltal, hogy megvizsgálom, mire vonatkozik, mi az az aspektusom, ami még nincs teljes együttállásban azzal, amit elhatároztam, hogy megtartok, megteszem, s ezt gyakorlatias szemmel nézve, a tényeket figyelembe véve megteszem, amivel kapcsolatban a kétség jött, ezáltal azt gyakorlatban meghaladván, egyesítsem s valójában az elkötelezettségem a valóságban így nyilvánítom ki, s ezáltal azt, aki én valójában vagyok, mint akarat, irányelv, önbizalom.

Megbocsátom magamnak, hogy reakcióból, érzelemből, gondolati mintákból felgyűlt energiából határozzak el, kötelezzem el magam dolgokra, miközben a tapasztalásba belevakulva, az élménybe elveszve automatikusan reagálok, ami aztán, mint feltétel megváltozik, amint a körülmények, a belső reakcióm megváltozik, míg az elhatározás, elkötelezettség már kimondott, esetleg mással-másokkal is megállapodott, mint felelősség, ezáltal kétség, visszalépés jöhet fel, ami által önmagam s mások felé bizalmam, szavam-hihetőségem, stabilitásom is megkérdőjeleződhet, ezáltal kompromittálván önbizalmam, önkifejezésem, ahelyett, hogy realizálnám, tiszta, helyzetet átlátó, minél több részletkörülményt, tényezőt figyelembe véve a legtámogatóbb elhatároznom, elköteleződnöm olyan irányba, ami engem is és ennek kövezkezményeként másokat is támogat.

Desteni magyarul csoport
Desteni I Process LITE ingyenes angol nyelvű önismereti online tanfolyam

User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 04 May 2014, 12:27

http://talamon.blogspot.com/2014/05/jtl ... zodes.html
Day 172 - continuing on purifying the word commitment with self-forgiveness in Hungarian

Folytatom az elhatározás, elköteleződés szavakra feljött reakciók, automatikus asszociációk tudatosítását. (Előző írásom linkje itt.)

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam meg, hogy elhatározásom, elkötelezettségem én magam döntöm el, s addig "tartom", amíg úgy döntök - tehát az, hogy valamit eldöntök, nem kell teherré váljon feltétlenül, hiszen másképp is dönthetek - a lényeg a tiszta tudatosság, határozott hozzáállás és abból eredő cselekvés.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak arra gondolni - vagyis félni -, hogy mi van akkor ha elhatározásom, elkötelezettségem gyakran váltogatom, azaz ezáltal objektívan nézve valójában nem is határozom, kötelezem el magam, s ebben nem realizálván, hogy amit elhatározok és elkötelezem magam úgy hozzáállni, tenni és aztán megváltoztatom, nem csinálom, amit döntöttem vagy visszavonom, anélkül, hogy azt megéltem volna, akkor valójában azzal szembesülök, hogy az elhatározásom, elkötelezettségem nem volt valódi; vagy, mert nem tartottam be, mert úgy reagáltam, hogy ez nem jó, nem kell valamiért - magam vagy mások érdekét figyelembe véve, vagy, mert beláttam, hogy amit elhatároztam, nem abszolút őszinte saját magammal, azaz aki valójában vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak olyat elhatározni, olyan iránt elköteleződni, ami valójában nem őszinte magammal, s eközben nem látván, ismerném magam minden ezzel kapcsolatos irányból, ezáltal olyan döntést hozva, olyanért vállaljak felelősséget, amit nem tudok tartani, amit nem tudok egységben és egyenlőségben látni, mondani és tenni, ezáltal a szavakat, amiket használok, nem élem, hanem önérdekemhez igazítva saját őszintétlenségem takarjam, miközben olyan körülményekre hivatkozzak, amik valójában nem számítanak ahhoz a tényhez képest, hogy elhatározok valamit és aztán nem teszek úgy, s közben nem realizálván, hogy ezáltal saját szavaimba, tetteimbe vetett bizalmam ásom alá.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak attól tartani, hogy mit gondolnak vagy reagálnak mások arra, ha elhatározok, eldöntök, elköteleződök valami iránt, s aztán mégsem úgy teszek, s ezáltal a reakciótól való félelemben ezt vizualizálván erre reagálva érezzek egy olyan energiát, amit megítélve arra használjak, hogy arra stimuláljam, s végsősoron manipuláljam magam arra, hogy elhatározásom tartsam, ezáltal nem direktben, én, itt vagyok az irányítóelv, hanem felelőtlenség, félelem, saját magammal őszintétlenség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy amíg másokat veszek figyelembe azzal kapcsolatban, hogy ki legyek én, mit tegyek, valójában nem én magam vagyok, hanem egyfajta virtuális reflexió bennem, amire reagáltam, megítéltem és azt használva stimuláljam maram lenni valaki, s ezáltal feltételekhez kössem azt, hogy ki vagyok, ezáltal valódi elhatározásom, akaratom, önbizalmam nem tud kifejlődni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy az elhatározás nem egy nehézség, egy kínszenvedés, egy kényszer, tehát ha ilyen reakcióm van valamihez, amit vállalok megcsinálni, realizálom, hogy éppen valami ön-manipulációban vagyok benne, ami által belül nincs egység és egyenlőség a külsővel, hanem reakció van, előítélet, elkülönülés, félelem, amit abbahagyok és lélegzek, megnézem miben veszek részt és mi a kiindulópont.

Megbocsátom magamnak, hogy elfelejtem alkalmazni a jelenlét, lélegzet, belső csend, fizikai ittlét egyszerű és nyilvánvalóságát s ezáltal az elmémben reagáljak dolgokra, amik során olyan dolgokra stimulálom magam tenni, ami valójában nem direkt, öntudatos jelenlétből és határozottságból, akaraterőből ered, hanem reakcióból, előítéletből, félelemből jövő, s ilyen esetekben, amikor felismerem, hogy nem állok egységben és egyenlőségben azzal, amit tapasztalok, teszek, akkor áthelyezem tudatosságom IDE, ahol a lélegzetem, a testem, a valóság van és a józan észt alkalmazva felelősséget vállalok azért, amiben és ahogyan vagyok és elhatározom, elkötelezem magam úgy élni, hogy ne kelljen később a jelenlegi pillanatomból eredő következményt megbánni, szégyelni.

Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáltam magam, mint aki fél elhatározni, elköteleződni a felelősség iránt, azért, aki és ahogyan, amiben és amiként ITT vagyok, mint teremtett, teremtő és teremtés egységben és egyenlőségben, realizálván, hogy függetlenül attól, hogyan definiálom magam, hogyan ítélem meg, hogyan reagálok rá, az igazság, a tény, ami a valóság az az, ami ITT van, akiként és ahogyan és amiben létezem.

Megbocsátom magamnak, hogy azért féljek felelősséget vállalni azért, ami és aki és amiben ITT létezem, mert akkor azt, akinek belül megítélem magam, ami alapján reagálok dolgokra nyilvánvalóvá válik, hogy nem gyakorlatias, nem őszinte, nem valódi, ezért akkor a józan ész azt sugallja, hogy engedjem el, állítsam le, töröljem ki a lényegiségemből, amit úgy definiáltam, mint aki éppen most vagyok, ezért féljek elengedni, féljek a változástól, féljek attól, amit megtapasztalok, mint felelősség, ami elől idáig próbáltam menekülni, elbújni az elmémbe létrehozott virtuális elkülönüléssel, abban történő menedékvétellel és a félelemre hivatkozva, a félelemtől való félelembe hipnotizálva magam le legyek folyton itt, szabad és kifejező, felelősségben, elhatározásban megélni, aki valójában vagyok mindennel, ami itt van, mint én egységben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak annyira tartani a felelősségtől, a változástól, hogy ne realizáljam azokat a pontokat az életemben, amik hasonlóképpen tornyosultak előttem, mint nehézség meglépni s az évek során a gyakorlatban megléptem, meghaladtam, s aki itt és most vagyok, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az hasznos volt, mint például attól félni, hogy dolgozni kell, önellátóvá kell váljak a rendszerben, felelősséget kell vállalnom tetteimért és azért, amiket másoknak mondok, holott ezek most már természetesnek tűnnek - ugyanígy, most, amikért reakció jön fel felelősséget vállalni, mint ember, mint emberiség, aki vagyok, az élet, ugyanúgy, mikor már meghaladom, visszanézve ugyanúgy természetesnek fog tűnni, amint felismertem az őszintétlenséget, a tudatosságot, azt, amit és ahogyan meg kell állítsak magamban, meg kell változtassak és ezt meg is kell éljem ebben a fizikai világban, felismervén, hogy ez az igazi szabadság, amikor megengedem és merem meglépni azt, ami szükséges ahhoz, hogy felelősséget vállaljak és elkötelezzem magam azt megélni, aki valójában vagyok, mint minden élet, mint minden, mint egy, mint egyenlő, itt, ezen a földön.

Önmegbocsátásról általam bevezető magyarul:

https://soundcloud.com/talamon2 (hang)
http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl ... ossag.html (itteni írás)

Formálódik egy magyar csoport a Facebookon is:

https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/

Valamint pár példa a már megszámlálhatatlan mennyiségű angol- és más nyelvű írások, videók linkjeire:

http://destonians.com/
https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
https://www.facebook.com/7yearjourneytolife
https://www.youtube.com/user/SunetteSpies/videos
https://www.youtube.com/user/DesteniIProcess/videos
http://practical-desteni.blogspot.com
http://lite.desteniiprocess.com

- See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/05/jtl ... gLPMx.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 05 May 2014, 22:47

Day 173
http://talamon.blogspot.com/2014/05/jtl ... ds-to.html

Who I am in relation to validation?

Activist's Journey to Life - Day 528: The Value of Validation

This post opened up some points within self-investigation in terms of what I accept and allow as external influence on who I am in relation to validation.

Also this is on the topic:

A teacher's journey to life - Why No One Can Validate Your Value But You: DAY 288

Problem: Doing or saying things for other's appretiation, respect, support, reckognition, acknowledge or praise which I do require because of the already self-accepted relationship with myself which is dependent on being validated otherwise it is questioned, conflicted, doubted.

Let's see through this

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to do require validation by others, by events, experiences to who I am, how I am and how I behave and how I react, what I do think and what I do and thus exposing the fact that there is an already accepted relationship with and as self as not valid what feels like requires to balance out, overcome, literally validate myself out from the fact that who I accept myself to be I perceive as invalid without questioning who I am and what I do and in fact why.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to require external validation by my mother, parents, grandparents, adults, older children, who I perceive as professional, my boss, whoever I project out a hope to for possible external validation point when I am uncertain, unsure, doubtful about something specific or not being specific at all.

I forgive myself that I have not allowed myself to realize to slow down within to the extent to see what I do participate within in terms of thoughts, feelings, reactions regarding to validation, external acknowledgement, appreciation to ensure that what I do is valid, cool, alright, good, whatever which is not bad and not seeing/realizing/understanding that it is an initial fear of failure, a perception to loss of fear what I defined as who I am by memories, thoughts, reactions, feelings, emotions without realizing that if I go into self-definition mode as the duality of my mind of comparison, judgements, positive and negative - there is no equilibrium and harmony, unity and clarity but friction of polarities, energetic movements which then create an experience completely internal, in fact unrelated to facts, reality.

I forgive myself that I have not realized that inner reaction to judge my expression, fear of not being valid, a need, strive for being validated by forces external of myself is the result of participation within fear manifested as thoughts, feelings, emotions to experience instead of directly be HERE, in and as reality within physical unification as self as presence as breathing as expression as life.

I forgive myself that I have not realized the simplicity to let go the fear, the requirement of external validation within what I do and build up personalities, characters, habits, behavioral patterns to ensure that I can automatically validate myself by projecting out these internal reaction validations with how others respond, react, express themselves according to me, who I perceive myself to be and not realizing that I am the creator here and thus I am responsible for the self-accepted limitation to seek external validation and by that simply exposing that who I perceive myself to be - and by that acting out as - who I am is not valid.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to fear from judging myself not being valid, what I do, react, feel, remember, think and experience is not being valid, thus fearing from the consequence of not being valid, fearing from the recognition of thus who I act upon and as is not real, only based on a self-created internal lack, a fear of not being real, fear from consequences being here.

I forgive myself that I have not allowed myself to realize that within fearing from consequence, from facing the fact of that I am responsible here - what I do judging myself based on the starting point of wanting to avoid the fear, avoiding the self-judgement of not being valid, as the experience of being invalidated - I am not here, I am not able to simply be and embrace what is here and express myself with the fullest potential within self-trust because the fear of not being valid, the strive, the formed addiction for external validation to I've gave permission to move automatically me, to direct me, to apparently automatically validate me to ensure who I experience myself and act upon that is valid, real, me.

I forgive myself that I have not realized that by acting the starting point of wanting to be validated - externally or internally - there is already an experience, a judgement, a reaction, an energy within as not being valid so the solution is within that already self-accepted relationship, by investigating, seeing, realizing and being able to understand and forgive and stop within practical application of that's original fear, which is fear of loss, fear of fear, fear of self.

I forgive myself that I have not allowed myself to trust myself within what I do and within trusting myself realizing that who I am is what I do and based on why I do I am always responsible for the manifested consequences I create and face.

I forgive myself that I have not realized the exact, specific validation points I automatically seek within society, among family, friends, workplace, online networks which points can be reflected back to specific already self-accepted, automated relationships within myself what can be worded and written down and sorted out within Self-honesty, Self-forgiveness and Self-direction, Self-correction to stand up to the fear and stop participating and accumulating Self-trust, Self-will, Self-direction and by knowing myself, not requiring to fear to what I do is invalid because by living who I am is here is real.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to worry and fear from being judged and invalidated who I perceive myself to be in regards to the writing/videos/music I make by fear of failure, fear of not being good enough and without people's response not being sure that what I do and express and share is who I am as Self-expression thus revealing to myself that what I do is in fact not self-expression.
A life review on Losing Self Value Through Validation from EQAFE

I forgive myself that I have any way whatsoever considered to worry about not being valid what I express as videos/music/writing instead of when I do express myself by these mediums - I ensure I am here, I am clear, I am expressing myself within self-direction as the manifestation of self-trust as a practical prevention and correction to the fear and validation and within that all what I see within myself already existing relationship as requiring external validation - is the point what I must investigate, stop, correct in physical, real time and re-align myself to be here, within empty, directive, breathing, simple.

I forgive myself that I have not realized the value of validation within myself I create by definitions of the mind and being dependent, being limited and enslaved by myself instead of developing unconditional self-intimacy, self-trust, self-knowing, self-direction, self-expression.

When and as I see, notice, feel the need for validation, the inner movement for not being sure, trusting myself, expressing clarity and requiring validation from definitions/reactions - from myself or from others - I slow down within, I let it go and I do see what is the worry/fear what makes me feel in the first place of questioning myself, not being valid - thus wanting to have this value of validation to cover who I am within this moment and for that I apply Self-forgiveness, Self-correction, re-alignment and become aware what I must do to sort out the already accepted relationship within myself and stand within unification. - See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/05/jtl ... vLvcD.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 11 May 2014, 00:41

Day 174
http://talamon.blogspot.com/2014/05/jtl ... -fear.html
[JTL 174] Is my validation valid if I fear?
Continuing on Validation - is my validation valid?

This came up within me recently directing myself to walk towards a specific point meanwhile having an extensive flu, which seemed like a storm within me, bringing up a lot of things to consider, specifically: VALIDATE what to do:

Fear of relationship, fear of faliure, fear of pain and fear of loss
Fear of rebound, fear of enslavement, fear of limitation, fear of judgement
Fear of missing out something else, fear of left behind, fear of not succeeding
Fear of being stuck, fear of being manipulated, fear of being fooled by myself

Is my fear valid? Is me being valid when considering my fear? How to ensure I am sure?

Self-honesty about fear interviews by Bernard Poolman:

Fear of the Future as Mathematical Certainty
Revenge of the Ego
Why Fear Feels Different to Different People

On fear: I have successfully validated my perception of I do not have fear - by not moving towards certain directions. Cool. Having justifications, excuses WHY not doing things what would be cool to hide myself from the fear I WOULD HAVE if I would MOVE towards MYSELF directly to walk through fear?

The fear is something we do not see - because of the fear of fear. I do not generalize - I walk through my 'own' self-accepted fear. I might seem to own myself but in fact my fear owns me as I owe myself to move myself towards my fear. Very well, indeed and of course.

Who I am is what I accept and allow. If I fear not moving towards to a point - this is who I am. If I decide not to move - is my fear valid? Is my fear practical? Is that fear really supports me and what is best for all? That is why physical reality is here - to assists and support cross-referencing.

So facing fear practically is facting fear - fractioning, factioning to see how I am functioning within my physical actions.To understand my fear is to understand the context, the set, setting, all my mind con-sciousness con-tains to con-dition, con-troll me to allow such a relationship 'written by' words - it is first is to understand it, to see the pattern exactly to be able to find practical solutions to stop such limitation. We all fear the utmost what we can not word it - once it's worded specifically, can be dealt with. So not to word my fears does not mean not having fears at all - only a fool thinks that.

I have successfully fooled myself for so many years that I do not have fear - but only I ensured to manifest a reality for myself within which I do not have to directly face consequences of self-acceptance within fear. Only when I started the process of Self-forgiveness I started to realize in what extent I've enslaved myself by the delusion of not seeing my fear because I've became fear itself.
Is it self-judgement referring myself as fool or is it Self-honesty? Am I being fool myself if I remain such even after realizing the self-dishonesty, because then it is nasty: deliberate self-deception is not self-fulfillment at all.
Especially when one does not even knows what and why doing - or not doing - something.

It is similar when someone has a sort of mind-meltdown - all liquifies into a sort of light experience which seems like oneness and profound wherein no separation exists - by drugs, repetitive meditations, trance, all kind of methods - the fear seems to be dissolved into a white light - meanwhile all what happens is one becomes this liquified system of manifested fear which then directly takes over and one becomes this system wherein no fear can be seem - so then one defines that fear has left behind meanwhile not realizing that all what one does perceive, experience, react and does now is already the manifested consequence and personality of and by and as fear.

All the relationships one carries through one's life - breath by breath all gathers up into big pile of matrices of words, energies, images and definitions ensuring one has already pre-ordained judgements towards reality and none of it is real. It is just a reel of program codes running all the time.

To slow down to the extent of one seeing how it works - takes courage - Self-honesty and the decision to manifest dignity within oneself and live this equally in each breath.

This leads to the process of self-realization which is Self-forgiveness as one by one, relationship by relationship Self takes responsibility to sort out all which comes from fear.

All my desire is fear - because to have desire is to have fear - polarity of the mind - negative and positive - therefore to realize who I really am - it is inevitable to let go the relationships in my mind as polarities as positive and negative definitions towards 'things' which are projections and excuses to why I do not stand here as equal as one with myself in each breath.

These I walk through by I am forgiving myself that I have accepted and allowed myself to define myself who I am according to desire and fear, according to polarities and justifications and not realizing that if I do not move - I did not transcend, only I am petrified by fear and by that I am manifested as fear which is not real, therefore if I am not moving Self-expression here in all moments equally without any fear - I am not real.

I forgive myself that I have manifested myself as the validation of what I do, who I think myself to be, what I define as I should feel, do according to fear - and avoid fear and not face fear and by that to ensure not experiencing fear of fear to be able to define the experience of me as: not fearful.

I forgive myself that I have not realized that within validating my fear as real - I am not real but only the relationship within myself I manifest as consequences based on not expressing myself who I am as LIFE but as fear.

I forgive myself that I have never considered to directly face my fear and immediately change in the moment and re-define who I am in practical term how to stop the self-accepted relationship within my mind as definitions, images, thoughts, feelings, emotions, memories which I use as self-reference of who I am according to fear or according to not to fear which is polarity, of duality, of unreality, wherein I've taken refugee and given permission to tell me who I am because of the original fear of not knowing who I really am and based on the fear of not finding out who I am beyond fear.

I forgive myself that I have not used practical application of slowing down really within myself and if required even physically to be able to direct myself to not react and see that what relationships I participate within what I must understand, forgive, practically change and live as solution to stop stimulate myself into fear.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to use fear as validation or the self-created delusional polarity of not fearing to have excuses and justifications of why I not move, why I apparently 'chosen' not to move towards directions to ensure not to stimulate myself into the polarities of fear and not fear wherein it's all just fear - fear of change, fear of loss, who I've defined myself to be.

I forgive myself that I have not allowed myself to realize and walk through each pattern of fear by practical solutions to let go fear of loss and fear of change and one by one see/realize/understand what fear specifically how I've created and why and who I am and how to re-align myself to stop participating within such self-limitation.

I will continue more on validation on fear and relationships I've defined thus manifested myself to be.

For practical support on transcending fear, check out EQAFE, walk Desteni I Process
- See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/05/jtl ... nVGZj.dpuf

User avatar
jozsef
Posts: 207
Joined: 16 Jun 2011, 23:08
Location: Budapest
Contact:

Re: Jozsef's Journey to Life

Postby jozsef » 13 May 2014, 19:01

Day 175
Continuing on seeing through validation systems within me
http://talamon.blogspot.com/2014/05/jtl ... tions.html

Continuing on the previous post on validation and fear to change myself

[JTL 174] Is my validation valid if I fear?

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to validate my fears by memories when I did not fear and I've faced consequences what I did not consider to prevent and when manifested I've defined as negative and not really learning about it but allowing fear to limit me to not go into that direction or go but with this worry, anxiety which then using it to have an energetic state what then I am using to be cautious and apparently more aware but in fact justifying fear, justifying not seeing fully here and justifying myself not moving as effectively as I could without fear yet considering all factors here.

I forgive myself that I have not allowed myself seeing facts here, specifically when and as I stop expressing myself here and go into patterns resulting of fear.

I forgive myself that I have not allowed myself to realize what are the points exactly by I trigger fear within me and within that seeing/realizing/understanding the reason of reacting with this specific fear and why reacting with stopping expressing myself here and going into patterns what are of habits, of excuses and justifications to occupy me not face the fact that I am in fear, I am avoiding facing and walking through and transcending fear.

I forgive myself that I have not allowed myself to realize that if I am going into automatic habit of entertainment, I am suppressing, I am avoiding, I am procrastinating a point to walk through thus I commit myself to question myself "is this supporting me, is this self-directed decision, is this priority in this moment here?".

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to automatically validate my existence by entertainment, the justification for entertainment such as watching films, movies, browsing randomly, playing music and in those moments not seeing what is the starting point for the need for being entertained, occupied, feel good, having fun.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to validate my need for entertainment by defining myself as someone who require certain amount of 'fun' which I define as 'recharging', 'relaxing' and by that in fact meaning to reacting and having thoughts/feelings/emotions being stimulated and by that accumulating energy and by that defining myself as energetic, cool, capable and by that defining myself being able to do 'job', 'serious work' or 'priority' or 'tasks' and not realizing it is a polarity and I am not directing myself but stimulating/manipulating myself to move which then conditioning myself to entertainment and several dimensions of judgements instead directing myself in each moments equally.

I forgive myself that I have not allowed myself to see/realize/understand the other part of the polarity of needing entertainment, fun, recharging, relaxing and how I am creating that and why and understanding that it is already self-judgement, self-definition, self-dishonesty and fear thus the solution is to dig, see deeper within me, slow down more, re-align with and as the physical reality here to see what I exactly participate within to be able to forgive and stop and change.

I forgive myself that I have allowed myself to validate automatizing my personality by defining myself here needing something to show me what is priority, what is what making me cool, alright, energetic because I do not see within myself, I do not know myself and validate that with certain fears which direction I've automatized myself to not go into so not needing to face all the time that I am limited by fear and validated it by apparent 'choices'.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to not be aware of what exact points and reasons and justifications I bring up within to cover up the fact that I accept myself to live by the influence of fear.

I forgive myself that I that accepted and allowed to occupy myself constantly to not be able to see that I am in fact aware of what exact points and reasons and justifications I bring up within myself to use it as validation of : I do not know - for not changing and thus remaining within fear by fear of loss, fear of change which is an other layer what I've hidden behind which requires self-forgiveness to apply.

I forgive myself that I have validated my fear based on experiences, memories of experiences, feelings and emotions and memories of feelings and memories of emotions which are in this moment not here but by considering the point what triggers the fear I give permission to my mind to bring up the rememberance of the fear, the reason and justification of why I decided to not face that fear and not realizing that this is what I entail as limitation so whenever I move I will face this until I do not walk through it and let it go breath by breath.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to validate my fear of relationship with somebody based on the memories I have with her and what I've experienced and felt by that and not being self-honest with myself in terms of remaining constantly aware the fact that it is not the person who with I have the issue but myself here so the solution can be only changing myself here.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to validate my reason to go or not go into a relationship with somebody based on memories and judgments I've made about her or others and myself in the past and defining that as facts here instead seeing what is here by trusting myself where I am breathing: here, realizing that in each moment I can decide and act who I am.

I forgive myself to validate my relationship with somebody based on the experiences I have and the judgements I do automatically about that person because I've defined who I am according to the self-definitions I've given permission to my mind to stimulate and influence me by thoughts, feelings, emotions.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to validate my decisions by projecting an imagination of the situation and my decision into the future and stimulating myself with the word infinity as a loop of what I do find as compromise intensifying, meaning having a worry/fear about something and projecting it how I would define myself in relation to accepting it from now on continuously and by that intensifying the worry/fear to the extent of directing me to avoid it and meanwhile not realizing that by this I limit myself by fear, I program myself to move only by fear.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define 'infinity', 'from now on continously' as fearful because not trusting myself because what I've defined doing so is based on fear thus in fact being sure that what I've defined myself to do from now on based on fear will not be perfect in terms of being able to act it within self-direction as who I am because it is not real, but based on fear, based on a relationship within me which is not here.

I forgive myself that I have not realized that when allowing a compromise validated by fear and equated it with hope or suppression or positive thinking - I am showing myself what I do not stand equal as one within self-honesty and by that to realize what I must correct myself about within myself by investigating the relationship I allow within myself about the point of compromise.

When and as I experience worry or fear within myself I realize because I allow myself to exist within self-limitation validated by the self-definition automation triggerd by this specific worry/fear thus I slow down and breathe and see the point and stop using this definition and just breathe here.

When and as I see using validation based on past, definition, judgement, memory - I stop - I breathe - I let it all go and I forgive myself for accepting and allowing to give permission to my mind to automatically influence within my ability to be present, here, directive and start directing myself to be here, trust myself here, express myself here.

When and as I worry from the relationships I allow within myself towards points in my reality - I stop and I let it go - I specify the self-forgiveness within application of changing myself as stopping and just be here and embrace the point and breathe, stop, remain here until 'I' remain.

When and as I face a fear or worry about a point I allow about a relationship I already accepted to exist within - I immediately move and be punctual and specific to focus to that point as myself and stop and re-align with presence, direction, change.

When and as I see worry and losing presence - I realize because I am not practical, not aligned with reality here but using thoughts, feelings, emotions to react - thus I let it all go and I use common sense to see what is the practical solution to face and stop my fear and have a solution which is best for all participants here within self-honesty - and if I am unable to apply self-honesty directly within inner silence then I use self-support as writing, self-forgiveness, self-corrective statement and self-commitment to prepare myself for standing as this point as self-correction in real physical time within consistency and stability in each breath.

When and as I see that I am losing presence, direction, consistent expression I realize because I give into worry and fear so I let it all go and see what patterns I trigger and why and stop and apply self-forgiveness to re-align myself here.

When and as I use fear as validation to not move, to not express myself I realize I am not here but in and as the mind so I re-align myself here and physical reality and see what I must ACT to change and how to do it and direct myself to walk.

When and as hear or consider the word infinity - I realize within this physical body infinity does not exists only in the mind as perception as my life on earth who I am as human physical body is limited, my breath will stop so I realize, see, understand that fear from infinity is self-dishonesty and the solution is to live principle of what is best for me is what is best for all.

When and as I fear from what I do would remain for ever I realize because I accept compromise - I accept a relationship within which is of an other fear - so it is fear of fear thus I see into me what I react to and slow down to realize the specific reason for fear and how to stop and what to act to prevent going into fear.

I see, realize and understand that the solution is to stop reacting to fear but understanding it and see the practical step which is common sense here to align with reality wherein I direct myself to express the correction in real space and time.

I realize that to not know why and what from I fear is a layer I deliberately use as justification to not move as it is always common sense to see the practical solution here and if I am unable to walk the correction when I see any fear then it means I do not direct myself thus I stop and see what and why I do and apply the tools of self-honesty, self-forgiveness, self-correction in action and if required I write, I say, I specify, plan what must be lived in reality as me as the solution as equal as one to stand up and stop the specific fear.

I realize that when I accumulate fear after fear and fear from too many fears - it is to slow down within and prioritize and what is currently here which I direct to stop and solve, one by one, thus not allowing myself to validate my self-acceptance within fear by fear.

I realize I do not need validation to stop existing within fear, I do not require validation to be here, but if I validate what I do/don't do within my mind then it is what I commit myself to stop breath by breath with consistency, diligence and accumulation. - See more at: http://talamon.blogspot.com/2014/05/jtl ... godqZ.dpuf


Return to “7 Years Journey to Life”

Who is online

Users browsing this forum: No registered users and 2 guests